Képviselőházi napló, 1878. VIII. kötet • 1879. november 6–deczember 2.

Ülésnapok - 1878-163

M IC*, országos ülés november 10. 1879. kétséget nem szenved, hogy, miután az 1867-ki törvényhozás, a pragmatiea sanctióból kiindulván, az 1867-ki XII. törvényczikk 2., 8. és 9-ik szakasza szerint, határozottan azon közügyeket közösnek declarálta, a melyek — ipsissima verba legis: „a közös biztosság közös és együttes védelmének és fenntartásának egyik eszközét" képeznek, — az oceupált tartományok közigazgatása, a fennálló törvények értelmében közös ügynek tekintendő. Igaz, az 1867-ki XII. törvényczikkben, minden közösnek deciaráit közügyek pontosan részletezve vaimak és ezek köztt a monarchia új területi részeinek közigazgatása nincsen. De ebből csak annyi következik, hogy az oceupált tartományok közigazgatásának, a közös testületekre való átruházása nem egyszerű kormányrendelet útján történhet, hanem hogy arra, a monarchia két államának minden alkotmányos tényezői által hozandó külön törvény szükséges. Vájjon miért nem vette az 1867-ki törvényhozás, a monarchia új területi részeinek közigazgatását, a közös ügyek sorába fel? Talán azért nem, mert ezen közügyet egyáltalában nem akarta közösnek deciaráim? Ha ez így volna, azután az 1867-iki törvényhozásnak ezt ugyan valahol kimondania s egyáltalában a kérdéses közigazgatási ügyre nézve, positiv határozmányt megállapítuia kellett volna. De miután ez nem történt, sőt ezen közügy a kiegyezési törvények egész komplexusában egyetlen egy szóval sem említtetik, világos, hogy az 1867-ki törvényhozás, a monarchia új területi részei közigazgatásának eshetőségére, egyáltalában nem is gondolt. Ezen okból a közösügyek az 1867-ki XH-ik törvényczikkben való pontos részletezéséből, magába véve, teljességgel még nem következik az, hogy az oceupált tartományok közigazgatása, a fennálló törvények értelmében, nem közös ügynek tekintendő. Ellenkezőleg! Miután az occupátió az osztrák-magyar monarchia védelmének és fenntartásának egyik eszköze a szó legszorosabb értelmében és miután, az 1867-iki törvényhozás, épen azon közügyeket közösnek declarálta, a melyek ilyen eszközt képeznek, semmi kétséget nem szenved, hogy az oceupált tartományok közigazgatása, a fennálló törvények értelmében, közös ügynek tekintendő. Milyen hatalmas eszközt képez az occupátió, — hogy újra a törvény szavaival éljek — a monarchia „közös biztosságának közös és együttes védelmére és fenntartására" nézve, azt nem csak az Európa délkeletében való dolgok nagyon örvendetes fordulata, hanem kivált azon köztudomású tény is tanúsítja, miszerint még igen rövid idővel ezelőtt, a habsburgi monarchia életképességére nézve, a bel- és külföldön a legnagyobb pessimizmus uralkodott, meddig AusztriaMagyarország most egyszerre oly tisztelet parancsoló állásra emelkedett, az európai concertben, a milyet a habsburgi monarchia, a mi századunkban eddig, soha el nem foglalt. Vájjon, ugyan mivel magyarázható AusztriaMagyarország külactiójáuak ezen nagyszerű hatása? Azon történelmi igazsággal magyarázható, a melyet Montesquieu a következő szavakban formuláztott: „Ha egy állam a romlás szélére jut, azután leginkább azon érőhez való felebbezés és azon erő felélesztése segít, a mely az államot eredetileg nagygyá tette." Azon erő, a mely a habsburgi monarchiát eredetileg nagygyá tette, ezen birodalom veleszületett missiójában rejlik. Ezen missiónál fogva, a habsburgi monarchia, a nvugati kultúra és erkölcsiségnek keletfelé való terjesztésére van hivatva. A habsburgi monarchia és Németország, ugyanazon uralkodói korona alatti egyesülése magával hozta azt, hogy a habsburgi monarchia, a múlt század második fele óta, a súlytpontját egészen Németországba helyezte s ezáltal a veleszületett keleti missióját, mindinkább-inkább elhanyagolta. Ennek következménye az volt, hogy ezen missió munkálati területe, t. i. a Balkánfélsziget, mindinkább-inkább Oroszország befolyása és hatalomköre alá került és Ausztria és a második német nagyhatalom, Poroszország köztt azon rivalitás keletkezett, a mely a természetellenes baráti viszonyt Porosz- és Oroszország köztt szülte és egyszersmind Németországot, a habsburgi monarchiával együtt, Francziaország hódító vágyának kitette. Egy egész századot tartott ezen szerencsétlen rivalitás a két német nagyhatalom köztt, mígnem Poroszországnak végre sikerült Ausztriát Németországból kiszorítni, Francziaország hódítóvágyát a franczia nemzet saját üdvére gyökeresen meghűsítni és a német birodalmat hosszú szakadottság után új alakban újra felállítni. Ezzel a rivalitás Ausztria-Magyarország és az új német birodalommal most már egybeolvasztott Poroszország köztt, minden talajt elvesztett és ugyanis, azonnal oly baráti viszony kezdett, a két nagyhatalom köztt kifejlődni, a mely évrőlévre növekedett; mindazonáltal hiányoztak még azon erkölcsi garantiák, a melyek nélkül a végleges megegyezés. Ausztria-Magyarország és a német birodalom köztt, mindkét részre nézve teljes lehetetlenség volt. Németországra nézve az erkölcsi garantia abban állott, hogy AusztriaMagyarország, keleti missióját komolyan újra felkarolja s ez által bebizonyítsa, hogy a Németországban való új renddel, minden jövőre kibékült. Ausztria-Magyarországra nézve pedig az erkölcsi garantia abban állott, hogy Németország Oroszországtól elváljon, Ausztria-Magyarországot a keleti missiójának újra felkarolásában támogassa s ezáltal bebizonyítsa, hogy a habsburgi