Képviselőházi napló, 1878. VII. kötet • 1879. május 28–november 5.

Ülésnapok - 1878-136

44 138. országos ülés május 29. 1S79. tói, roucsolástól, sőt terheltetéstői is megóvassanak. Már pedig felesleges azt hosszasan részletezni, hogy a katonai beszállásolás, különösen a műgyüjteményeket tartalmazó táraknál s az iskolahelyiségekben levő tanszergyüjteményéknél mily hátrányos következményekkel járhat. T. ház! Fajunk dicséretére kell eonstatálnom, hogy ha a dislocationális és inquaríationális viszonyokra messze visszapillantunk — mert ezeknek a dolgoknak nemzetünk múltjában háromszáz évig visszanyúló történetök vau — mondom, ha ezen kérdésnek múltjára visszapillantunk: nemzetünk dicséretére kell bevallanunk, mert határozott történelmi tények bizonyítják, hogy a magyar nemzet józan Ítélete az iskolákat, tanintézeteket mindenkor igyekezett a katonai beszállásolás és az azzal járó megterheltetés és esetleges pusztulás veszélyétől biztosítani. Azonban viszont az osztrák tábornokok mindig különös passzióval követelték és gyakorolták is az iskoláknak a katonasággal megszállását. Erre a régibb korból tömérdek példa vau. Természetes, hogy az iskolák nagy és szellős termekkel dicsekedvén, különösen alkalmasak az elszállásolásra és ez magában is elég ok volt — a többieket mellőzöm — a tábornokokra nézve, hogy az iskolákat a beszállásolásnál felhasználni igyekezzenek. Azonban az ellenkező példát, t. i. nemzetünknek az iskolák iránt való kiváló figyelmét és azoknak a megterheltetés alóli kivonatását is bőven lehet illustrálni. Már 1710-ben, tehát ezelőtt 170 évvel történt, hogy midőn Bártfa városa iskolai ezélokra egy kincstári épületet kapott és ezen iskolából a háborús viszonyok köztt, a gyermekeket kitiltván, beszállásolta a városra kirótt katonaságot, maga gr. Bercsényi Miklós a magyar fővezér volt ki szigorúan reá irt Bártfa városára, hogy az iskola culturális czélokra való, annak az a rendeltetése, hogy benne a gyermekek tanuljanak; s kirendelte abból a beszállásolt katonaságot. Szégyen volna a XIX. századra s nemzetünknek a culturális viszonyokban való előhaladására, hogy midőn őseink már 169 évvel ez előtt az iskolákból a katonaságot kitiltották, — mi viszont e törvényjavaslattal bármi körülmények közt megengednők azt, hogy az iskolai épületek, pl. esetleg tömegesebb átvonulások alkalmával laktanyákká váljanak. (Tetszés a szélső balon.) És itt, ezen 10. §-ban, noha meglehetősen speciálisáivá vannak a beszállásolás alól kiveendő épületek: az iskolákat hiába keresem, csak képző, nevelő-intézetekről van szó. Már pedig praecautio non noeet, s ha specialisálunk, ugy tegyük azt, hogy félreértés utólag ne származhass ék. '(Igaz! a szélső' balon.) Az mondatik ugyan a megelőző 9. §. utolsó pontjában, hogy a községek kötelesek kipuhatolni és nyilvántartani a beszállásolásra igénybevehető férőhelyeket. Mindaz által tudva, t. ház, azt, hogy még a cultur-állami törekvés nálunk oly mély gyökereket mostoha viszonyaink miatt nem verhetett, hogy némely községek elöljárói a culturális czéloknak s az ezek előmozdítására hivatott intézeteknek a megfelelő súlyt tulajdonítani birnák: gyakran megtörténhetnék, hogy saját lakóikon könnyítendők, épen a cultur-intézetek termeit fognák kitíízni és oda utalni a beszállásolandó katonaságot, péld. nagyobb csapatátvonulásoknál. Ha jelen volna a t. vallás- és köz oktatásügy minister ur, felteszem róla, hogy ő maga volna az, a ki e szakasz ellen felszólalna. Részemről ez okból voltam bátor az iskolákat, alsóbb és felsőbbekre osztva, s azok minden nemét értve, melyek nyilvánosak, továbbá a törvényjavaslatban is említett magán- és képzőintézeteket, kisdedóvodákat és mindenféle tanintézeteket a kivételek közé sorolni. Magától értetik azután, hogy ha az iskolák ki fognak vétetni a beszállásolás terhei alól, a mint kell is, hogy általános kulturális szempontból az alól kivétessenek; főként azért, hogy az ott lévő tanszerek és térképek a szilajabb közkatonaságnak sokszor pajkosságból is eredhető rombolásaitól megóvassanak, mondom tehát, hogy ha az iskolák kivétetnek a beszállásolás alól: akkor természetes, hogy — megfelelően a vallásfelekezetek főpapjaihoz és lelkészeihez, kiknek lakásai, a mennyiben családi viszonyaikra szükségesek, szintén kivétetnek, — hasonlókép a szegény néptanítók, segédtanítók és segédlelkészek s a tanítónőknek lakásai is — s ezek még inkább, t. i. gyöngédségi okokból — kiveendök a beszállásolás alól. Azt pedig, hogy a J. pontnál, melyben a vallásfelekezetek lelkészeinek és főpapjainak családi viszonyaikhoz képest szükséges lakszobái kivétetnek, e szavakat szúrtam oda: „illetőleg háztartásukhoz képest", ezt — mondom — ha jelen volna Pór Antal t. képviselő ur, vagy még a kormánypárt legújabb jelöltje, szentséges páter Lonkay Antal (Derültség a szélsőbalon) is meg fogná engedni nekem, hogy t. i. a kathoiikus papoknál családi viszonyokat említeni, már csak a gyengédség is tiltja. Ezért tettem tehát a változtatást. Midőn továbbá a könyvtárak mellé még egyúttal azt bátorkodom indítványozni, hogy a levéltárak is vétessenek ki a beszállásolás alól, azt gondolom, ezt mindenki csak helyesnek fogja találni, miután a levéltárak kéziratai legtöbbnyire unieumok; és szomorú példánk van még az 1866-ki hadjárat után következett időből is, midőn a mostani országos levéltárnak legnagyobb kincsét képező kamarai levéltárt át akarták alakítani katonai kórházzá, s csakis egy ottani tiszt-