Képviselőházi napló, 1878. VI. kötet • 1879. május 7–május 27.

Ülésnapok - 1878-133

138. országos ülés május 26. 1879. 379 rendes körülményektől. A járvány épen olyan, mint a vizáradás; ott is minden embernek, kinek ép kéz-lába van, helyt kell a gáton állania. De rendes időkben a segély nyújtásának megtagadására ily nagy büntetést szabni nem lehet, ha az orvos bizonyos alapos okból megtagadná a közreműködést. Járvány idejében kevés, rendes időkben sok. En tehát a rendes időkben való segély megtagadásának büntetését 25 frtnyi maximumban kérem megállapittatni. A járvány idejére a 100 frtnyi büntetésbe belenyugszom. Másik tárgy, a mely a budapesti orvosegylet kérvényében foglaltatik, és a melyet részemről nagyon ajánlok, hogy a t. ház ne tagadjon meg, hogy ha éj idején ismeretlen egyén által, ismeretlen helyre hivat'k az orvos, személyének biztonságáról való gondoskodást kérhessen. Azt hiszem, ismerik a házban az orvos helyzetét ily esetekben. Gyakran előfordul, hogy éj idején elhívják az orvost egészen ismeretlen helyre. Itt Budapesten minden utezában van rendőr s mégis megtörtént, hogy a mint az orvos odajött, lefogták és fosztogatták. Vidéken ez még sokkal könnyebben megtörténik. Az orvos, a ki az államnak mivel sem tartozik, sőt az államnak szolgálatokat tesz, még azt sem kívánhatná, hogy ha ismeretlen ember jön hozzá, és ismeretlen helyre vagy éj idején hívja, kijelentse, hogy addig nem megy, mig a fővárosban például, egy rendőri közeget nem visz magával; vagy pedig a vidéken, mig valamely a hatósághoz tartozó, vagy általa ismert egyén nem megy vele. Ennél kevesebbet kérni csakugyan nem lehet. Azt tartom, hogy mindig helyes aránynak kell lenni a jog és kötelesség között. Más dolog az, ha a katonát a csatába küldik. A katona magával viszi azon öntudatot, hogy ha bénán tér vissza, nyugdíjban részesül; vagy ha elvész, övéiről gondoskodva lesz. A magán orvos ezzel nem kecsegtetheti magát. Ezért én igen nagy mulasztásnak tartottam volna, ha ezekre nem kérem fel a t. ház figyelmét ; — s reá nem mutatok az orvosi állás megítélésének azon különböző voltára, a melyet csaknem 25 évig tartó orvosi pályám zaklatásaiban és fáradságaiban magamnak tapasztalatként szereztem; elmondottam azért, mert azt hiszem, hogy ebben bizonyos mértékig felvilágosítást fog találni a t. képviselők nagy része, kik az orvosi pályát, az orvos állását e szempontból nem ismerik. Módosítványom következőleg hangzik : „Azon magán gyakorló orvos és sebész, a ki sürgős veszély esetén, ha bírósági orvos helyben nincs, az első orvosi segélynyújtást alapos ok nélkül megtagadja, 25 frtig terjedhető pénzbüntetéssel büntetendő. Azon magángyakorló orvos és sebész, a ki járvány idején rendes lakóhelyén a hatósági kirendelést, ha helyben hatósági orvos nem laknék, el nem fogadja, vagy a járvány idején megbetegültek részéről kért első orvosi segélyt és gyógykezelést alapos ok nélkül megtagadja, 100 forintig terjedhető pénzbüntetéssel büntetendő. Ugyanezen büntetés éri a szülészt, vagy szülésznőt, ha sürgős veszély esetében, vagy járvány idején hivatásával járó és igénybe vett szolgálatot, valamint a gyógyszerészt is, ha az orvosilag rendelt gyógyszer kiszolgáltatását alapos ok nélkül megtagadja. Végül, ha éjnek idején idegen egyének által idegen helyre hivatnék az orvos, személy-biztonságára biztosítékot kívánhat." Ajánlom módosításomat elfogadásra. Knöpfler Vilmos: T. ház! Mikor ezen §-hoz szólok, mindenekelőtt constatálnom kell azt, hogy az igazságügyminister ur által benyújtott törvényjavaslat és az igazságügyi bizottság által beterjesztett szövegezésben az orvosok büntetését illetőleg, a kihágásoknál roppant különbség bizonyítja azt, hogy az orvos-egylet kívánságainak, a mennyiben azok méltányosaknak látszottak, nagyobb részben már elég volt téve. Megvallom, óhajtottam volna én is, hogy ezen 93., 94. 95. §§-ok határozottabb szövegezést nyertek volna, de miután tisztán kivehető az, hogy a 93. §, csak akkor veszi büntetés alá az orvost, ha veszély idején az első segélyt nem nyújtaná, a járvány idején a hatósági kirendelést el nem fogadná, ezt helyesnek tartom. Én, részemről nem 25, hanem 39 évi közegézségi szolgálatok után constatálhatom azt, hogy az orvosok maguknak külön kiváltságokat teljességgel nem kivannak s nem kivánhatnak. {Helyeslés.) Igaz, hogy az orvosokat a társadalmi osztályok valamelyikébe nagyon bajos besorolni, mert ők úgyszólván külön állanak. Azon egyén, a ki egyszer magát orvosi pályára szánta, úgyszólván lemondott minden társadalmi osztály jogosultságáról; az emberi testnek csakis a többi osztályokra nézve többnyire undort gerjesztő dolgaival foglalkozik, a legmagasabb osztálytól kezdve a legalsóbbig, mindenikhez tartozik, de egyhez sem sorozható; mindazonáltal mint a társadalom tagja alá kell magát vetni a társadalmi szabályoknak és törvényeknek. Sajnálom, hogy nem mondhatom, hogy az orvos az állammal szemben semmi kötelezettséggel nem bir. Igenis bir, nem csak az állammal, de a társadalommal szemben is, a melynek magát oda adta, mert a társadalom neki bizonyos kiváltságot adott, tehát követelhet tőle bizonyos köte48*