Képviselőházi napló, 1878. V. kötet • 1879. márczius 24–május 6.

Ülésnapok - 1878-114

326 114. országos ülés májas 2. 187Í). kétségbe hazaszeretetünket azért, mert anyanyelvünket szeretjük és azt kegyelettel ápoljuk; mert ha ezt teszik, ugy ez esetben a hazának rósz szolgálatot tesznek. Én a napirenden levő törvényjavaslatot nem fogadom el. (Helyeslések.) Ivánka Imre: T. ház! Miután már 1855-ben, mikor még igen kevesen foglalkoztak nyilvános téren a nemzetiségi kérdéssel, felléptem, vitatván a különböző nemzetiségek egyenjogúságát, és azzal végeztem be czikksorozatomat, — akkor még egész Ausztriáról beszélve, „Osterreich werde was es ist, ein Bund verschiedener Völker." és miután ezen nézetem nem változott mai napig sem : némi jogot és kötelességet érzek magamban a jelen kérdésben felszólalni, és pedig a törvényjavaslat pártolására. Igen t. barátom, Román Sándor képviselő ur tegnap parallellát vont a jelen törvényjavaslat és igy a mi eljárásunk köztt és egy nyilatkozat köztt, a melyet Austriában egy minister a közelmúlt napokban a nemzetiségek mívelődésére és fejlődésére nézve tett legyen, igen rövid megjegyzéssel felelek igen t. barátom ezen állítására. Tudja ő is és mindenki, hogy az osztrák birodalom, illetőleg e monarchia osztrák része, sok elkülönített tartományból áll, a melyek közül legfelebb háromban van numericus túlsúlyban a német elem, a többiben pedig más ajkú népek vannak többségben. Ha igen t. képviselőtársam nekem Ausztriában mutat olyan intézkedést, a melyet Magyarország pl. Horvát- és Tótország és Fiume irányában létesítetett, akkor a parallellának felállítását jogosnak fogom tartani, a mostatii viszonyok között, bocsásson meg, nem fogadhatom el. A t. képviselőtársam utalt más „különböző nemzetiségű" népek életére és felemlítette azt, hogy a belga konsuiatus egy hivatalnokával beszélt, a ki neki azt mondta volt, miként Belgiumban senki sem merészelne politikai hivatalt vállalni, a ki a flamand nyelvet nem tudja. Elfogadom, de viszont arra kérem t. barátomat, hogy kérdezze meg ugyanazon consulatusi hivatalnokot : vájjon Belgiumban van-e alkalmazva egyetlenegy pap, tanító, falusi maire, gensdarmes, vagy egy egyszerű csősz, a ki francziául ne tudna. Hasonlítsa össze ezzel t. barátom a mi viszonyainkat, a hol — fájdalom -- azt mondhatni, hogy igenis van számos község, a melyben a községi elöljáróság, a lelkészek és tanítók vagy nem tudnak, vagy nem akarnak tudni az ország nyelvén, és hogy ez oly állapot, a melyet tűrni, tovább fenntartani egy országban sem lehet. (Igaz!) De a magyar nyelvnek a népiskolákban való tanítása mellett a legjobb argumentumot Hoffgräff t. képviselőtársam hozta fel, a ki azt monda, hogy nagy igazságtalanság történik a I szászokon, mert a kézbesítéseket nem tudják elolvasni és hogy 12 órát is mehetnek, mig találnak valakit, a ki ért magyarul és a ki a kézbesítést megtudja az illetőnek magyarázni. Ha az állapotok csakugyan ilyenek, mint a minőknek állítja — és én nem lehetek feljogosítva szavait kétségbe vonni — akkor legfeljebb csak azt mondhatjuk erről a törvényjavaslatról, hogy késve jön és nem azt, hogy nem korszerű. (Helyeslés.) Egyben tökéletesen igaza van Román Sándor t. képviselő urnak és ez az, hogy a jelen törvényjavaslat felesleges. Az én meggyőződésem szerint is felesleges, mert az 1868-iki törvény alapjá;i már magában jogosítva lett volna a kormány rendeletek utján követelni azt, hogy az iskolákban az állam nyelve tanittassék. Én is a törvény azon bevezetésére hivatkozom, a melyre az én igen t. képviselőtársam hivatkozott a tegnapi napon. A törvénynek bevezetés azt mondja, hogy „a mennyiben ezt az ország egysége, a kormányzás és a közigazgatás gyakorlati lehetősége, és az igazság pontos kiszolgáltatása szükségessé teszi." Már most kérdem, mondja meg a t. képviselő ur, lehet-e rendesen kormányozni, és igazgatni, ha áll az, hogy egy egész vidéken az ország nyelvét sem az elöljáróság, sem a lelkészek nem értik, vagy érteni nem akarják ? Igen t. barátom egy példát említett fel Pitestről, mondván, hogy az ottani egyházi kurátor a református pappal viszályban levén, ezt elárulta az elöljáróságnál, miként az iskolákban románul nem taníttat, és a midőn a politikai hivatalnok ennek megvizsgálására eljött, — ha jól jegyeztem szavait — ez azt mondotta: „hogy a lelkész ezt nem teszi helyesen, mert a magyar gyermekek érdekében áll, hogy megtanuljanak románul." Elfogadom azon román tisztviselőnek állítását, mert Romániában néki tökéletesen igaza van, de nekünk is igazunk van, ha azt kívánjuk, hogy ezen országnak polgárai az országlás nyelvét megtanulják, nem azért, hogy itten a a magyar contingenst nem tudom mily mérvben gyarapítsák, hanem azért, hogy lehetővé tegyék a rendes kormányzást és hogy az állam hivatalai az ország minden fiának, bármely nemzetiségből származzék is az, hozzáférhető legyen. (Helyeslés.) Azt monda az igen t. képviselőtársam hogy „ezen törvény a tanítókra nézve valóságos jogfosztás." Én, t. ház, épen ezen törvényben, de különösen annak első és második paragraphusában védelmét látom azon tanítóknak, a kikben megvan a hajlam, az ország nyelvének megtanulására és annak tanítására, azok ellenében, a kik őket abban gátolják, vagy gátolni akarják. A törvény kellő időt ad a tanítóknak a magyar nyelvnek megtanulására. E törvény a megvénülteknek nem parancsolja, hogy kötelesek