Képviselőházi napló, 1878. IV. kötet • 1879. márczius 6–márczius 23.

Ülésnapok - 1878-88

218 SS. országos ülés márezius 17. 1878, Orbán Balázs: T. ház! Én igen helyeslem a Helfy t, képviselőtársam által elfogadott elhalasztást és igy a vita főtárgyára, Irányi Dániel t. képviselőtársam határozati javaslatára kívánok néhány rövid észrevételt tenni. T. ház! A magyar nemzet azóta, hogy a Kárpátok övezte e hazában gyökeret vert, minden időben a korszellemmel haladt, s nemhogy Európa régibb letelepült népei mögött maradt volna; de sőt sok tekintetben megelőzte azokat. Alkotmányos szabadság dolgában csak Anglia mérkőzhetik velünk. Vallásszabadság tekintetében pedig messze túl szárnyaltuk Kurópa minden népeit. 1571-ben már a marosvásárhelyi országgyűlés kimondotta a teljes vallásszabadságot, és azt, hogy hiteért senkit bántalmazni, vagy üldözni nem szabad. Es a mig Európában siciliai vecsernyék, bertalani éjjek, a dragonádok, s az inquiBÍtió razziái dühöngtek, s irtották millió számra a nemkatholikusokat, és az újítás gyanúja alatt levőket: addig nálunk a vallásszabadság és türelem oly mérvben virágzott, hogy Erdélyben sok helyen reformátusok és unitáriusok ugyanazon templomban felváltva tartották isteni tiszteleteiket. A protestantizmus szabadon terjedhetett; annak vértanúit nem magyar, hanem osztrák kezek csinálták, az eperjesi véres napok és lelkész deportátiók iszonyai idegen vértigrisek átkos emlékére nehézkednek; és mintha még az idegegenek vétkét is jóvá akarták volna tenni; Bethlen Gábor és a Rákócziak alatt, Európa vallásszabadságának biztosítására rohantak a magyar hősök. Mert a magyar sohasem volt önző, kész volt mindig más népekkel megosztani szabadságát; századokon át fedezte véres testével Európát, megtagadva — emberiségi hivatásáért s szabadsági solidaritásáért — fajrokonait és saját előnyét. Semmi könnyebb, sőt természetesebb sem lesz vala, mint a rokon eredetű töröknek szövetségi ajánlatát elfogadva, vele kezet fogni s most fél Európa élne jogarunk alatt; de nemzetünk inkább a rigómezei, várnai és mohácsi vérmezőket válaszra, mintsem európai hivatását s szabadsági solidaritását önhaszonlesőleg feladja. Ezt a nemzetet — mely a szabad eszméknek örökké előharezossa volt — akarják önök leghátul állítani, s vonakodnak most a XIX. században föleleveníteni azt, a mit már a XVI. században decratált a nemzet. Avagy azt a megszégyenítést várják, hogy miként Irányi barátom is érinté, egy második berlini congressus parancsolja reánk a vallásszabadság beczikkélvezését, miként Komániára. De itt a szégyen és a vád nem a magyar nemzetet, hanem kormányférfiait éri, kik a hatalom megtai'thatásáért, a miként készek voltak anyagi érdekeinket, ugy készek most hazánk jó hírnevét és erkölcsi fölényét is feláldozni; nem mervén a nemzetünk múltja által igazolt, s a korszellem által parancsolt kérdéseket előtérbe engedni, nehogy az ósdiak neheztelését felidézze, s a választásoknál bizonyos szavazatokat koczkácztasson. Itt az egyéni ambitio vet gátat a nemzet szabad aspiratióinak, melyek a fontolva haladó Deák Ferenczet is megszólalásra birták. 0, ki bepillantott a jövőbe, kénytelen volt meghajolni a kor szelleme előtt, s utolsó nagy beszédében; nemzete és törvényhozásához intézett e végrendeletében, sürgős napirendre tűzte a vallásszabadság és a kötelező polgári házasság kérdését; mi által azok elvitázhatlanságát mintegy sanctionálta. Azóta évek multak ; s kormányunk a helyett, hogy a haza bölcsének intőszavát követné, Boszniába rontott, irtó vallásharczot folytatni egy hittelek ezét: a muzulmánok ellen. T. ház! Én sohasem voltam Deák kiegyezésének helyeslője, én mindig azt tartam, hogy végtelenül kevéssel megelégedett, a midőn mindent megnyerhet vala; hogy saját csekély igényeihez mérte a haza nagy szükségleteit, hogy nagylelktísködött a nemzet rovására; de önök, kik örökségét átvették, kik az ő álláspontját elfogadták és elfoglalták: szentségtörést követnek el s emlékét iiisultálják, a midőn az ő legszerencsésebb conceptióját képező végakaratát vonakodnak végrehajtani. A korábbi országgyűlések nem is merészkedtek az átöröklött kötelességről megfeledkezni; élénk emlékünkben van mindnyájunknak, hogy az akkori törvényhozás, Deák utolsó rendelkezése iránti tisztelettől áthatva, bizottságot küldött ki, mely a kötelező polgári házasságról Deák beszéde szellemében javaslatot terjesszen a ház elébe. Ez megtörtént, a beterjesztett jelentés napirendre is tűzetett: a midőn az egész ház bámulatára és megbotránkozására, az akkori ministerelnök levétette a napirendről. Arra is mindnyájan emlékszünk, hogy Tisza Kálmán akkori ellenzéki vezér mily szenvedélyesen támadta meg férfiatlauságáért az akkori ministerelnököt, ki — mint monda — szolgailag hajol meg Bécs akarata előtt. Nem akarom az akkor Tisza Kálmán által oly hazafias indignatióval kiröpített nyilakat vissza pattintani, hanem azt igenis merem állítani, hogy az akkori támadás kötelezettséget vont maga után, a melyet a csakhamar kormányra jutott Tisza Kálmán ministerelnöknek nem szabadna ignorálni; valamint nem szabadna elfeledni a mester véghagyományát Deák egykori híveinek sem; mert higyjék el uraim, hogy minden mauzóleumnál, minden érczszobornäl, szebb és