Képviselőházi napló, 1878. III. kötet • 1879. február 8–márczius 5.

Ülésnapok - 1878-76

324 76. országos ülés márczius 3. 1879. adás: í. Horvát-Slavonországok autonóm kor-! mányzatának költsége 3 millió forint. Szögyény László előadó: A pénzügyi bizottságnak nincs észrevétele. Gróf Szapáry Gyula pénzügymmister: T. ház! Méltóztatnak tudni, hogy a költségvetés beterjesztése után, az állami főszámszék beadta jelentését a horvátországi kormány előterjesztésére nézve, a mely jelentés a t. ház határozata folytán a zárszámadási bizottsághoz lett utasítva. Minthogy ezen ügy még függőben van és legközelebb a zárszámadási bizottság jelentése alapján a képviselőház elé fog kerülni: bátor vagyok indítványozni, hogy itt ne vétessék tekintetbe azon indok, a mely a költségvetés beterjesztése alkalmával fennállott, nevezetesen, hogy ezen követelés fejében egyelőre is már bizonyos összeg vonassék le a horvát beligazgatás szükséglete fedezésére beszámítandó összegből. Ennek alapján bátor vagyok a tisztelt házat kérni, méltóztassék, eltekintve ezen kérdés- j tői, a melynek leghelyesebb megoldása úgyis a j küszöbön álló kiküldendő regnicolarig bizottság- ! tói várható, méltóztassék a horvát beligazgatás költségeire megszavazni azon összeget, a mely a törvény értelmében Horvátország jövedelmeinek 45%-a alapján Horvátország részére jár. Tesz pedig ezen összeg azon jövedelem-leszállítás után, melyet a pénzügyi bizottság megálla- j pított, 3.056,498 forintot. Bátor vagyok tehát kérni a t. házat, hogy méltóztassék ezen összeget e ezímen felvenni a költségvetésbe. [Helyeslés.) Elnök: Méltóztassék felolvasni az indítványt. Baross Gábor jegyző (olvassa): Indítvány beadja gróf Szapáry Gyula pénzügyminister. A Horvát-Szlavonországok autonóm kormányzatának költségeire vétessék fel az 1879. évi költségvetésbe 3,056,498 forint. Irányi Dániel: T. ház! Nem szoktam kisebb érdekű nézeteltérés miatt elvbarátaimmal szóvitába ereszkedni; de ha a véleménykülönbség fontos ügyre vonatkozik, kötelességmulasztásnak tartanám a hallgatást. Ezen felfogás indít arra, hogy most e fejezetnél szót kérjek a tisztelt háztól. (Halljuk! Halljuk!) Simonyi Ernő t. barátom a minap zárbeszédében, — melyre a házszabályok értelmében rögtön felelni nem lehetett, — Zsivkovics tisztelt képviselő urnak válaszolva, a többi köztt azt mondta, hogy ha Horvátország elszakadni akarna, ő azt nem ellenezné, csupán azt kötné ki, hogy Ausztriához ne csatlakozzék. Én ezen nézetben nem osztozom és annálfogva szükségesnek tartom az ellen felszólalni, annyival inkább, nehogy akár a képviselőházban, akár e házon kivül, különösen a Dráván túl azon vélemény keletkezzék, mintha az, a mit t. barátom mondott, az összes közjogi ellenzéknek nézetét tolmácsolná. Megengedem, t. ház, hogy van és pedig egynél több okunk neheztelni horvát képviselőtársaink és általán véve horvát atyánkfiaira; van okunk nemcsak mint az ellenzék tagjainak, hanem általában úgy is mint magyaroknak: de ezen okok korántsem elégségesek arra, hogy Horvátországnak elválását óhajtsuk, vagy, —• mert hiszen Simonyi t. barátom sem mondta azt, — annak lehető elszakadási szándokát közönyösen tekintsük. Igaz, horvát képviselőtársaink az egyesülés óta mindig és minden kormányt támogattak, s az által részesei lettek a felelősségnek, mely a mostani és a múlt kormányokat az országanyagi romlásáért terheli. De hát vájjon királyliágontúli képviselőtársaink kevés kivétellel nem ugyanazt tették és teszik-e? s felső-magyarországi képviselőtársaink nem hasonlóképen cselekesznek-e legnagyobb részt? Az is igaz, hogy Horvátország kisebb összeggel járul a közös költségek fedezéséhez, és nagyobb összeget kap saját belszükségleteinek kielégítésére, mint a mekkora megilletné. De ez a közösen megállapított egyezség alapján történik így. S egyébiránt, minthogy az egyezség időtartama lejárt s új tárgyalások állanak küszöbön, ez alkalommal jogunk és alkalmunk leend igazságos kulcs, igazságos arány felállítása iránt közösen intézkedni. Azt is tudom, hogy horvát testvéreink Bosznia és Herczegovina elfoglalását kivánták, sőt annak bekeblezését is óhajtják. Tudom, fájdalommal tudom. De vájjon nem magyar emberek, nem magyar ministerek hajtották-e ezen tervet végre, s nem a magyar országgyűlés nyomta-e ezen politikára a helyeslés pecsétjét? (Igaz!) Az sem titok előttem, hog}

r Horvátországban különösen az úgynevezett nemzeti pártban a délszláv eszme létezik. De kérdem én, uraim, vájjon könnyebben fogjuk-e megakadályozni ezen eszmének megvalósítását, ha Horvátország elszakad tőlünk, mintha továbbra is a magyar központi kormánynak részint közvetlen kormányzata, részint felügyelete alatt marad? Aztán mivé lenne esetleg összeköttetésünk Fiúméval, azon egyetlen kikötővel, melyre annyival inkább szükségünk van, minél drágább, s hovatovább bizonytalanabb lesz szárazföldi forgalmunk a nyugati államokkal? Végre, ha Horvátország azon kikötés daczára mégis egyesülni kívánna Ausztriával, s azt Ansztria maga is óhajtaná: hogyan akadályozhatnék ezt meg máskép, hanemha fegyveres