Képviselőházi napló, 1878. III. kötet • 1879. február 8–márczius 5.

Ülésnapok - 1878-70

JgQ JO. orsaígos ülés február 24. 1879. fordított 5 millió, a Ferencz-csatornára fordított 4 millió, a vám- és postaházra költött mintegy 5 milliót. Ezek együtt 340—350 millió köztt létező összeget képeznek. Nem fogok annak kutatásába bocsátkozni: hány perezentjét képezi ezen összeg az előbb már különválasztott adósság-terheken felül megmaradó, vállainkra súlyosodó tehernek, és pedig azért nem, mert az egész pontossággal meg nem határozható, a mennyiben méltóztatnak tudd, hogy jelenleg kölesönök kötése s magyar kölcsönök papírjainak elárúsitása van folyamatban; tudatik az is, hogy a kötött kölcsönök egyszersmind törlesztetnek is, és így bármely perczben az év folyamában meghatározni azt, hogy mennyi teher súlya nyomja a magyar államot, a mig ezen ügyek folyamatban vannak, azt, mondom, teljes pontossággal meghatározni majdnem lehetetlen. Egyébiránt czélomra ez nem is szükséges. {Halljuk!) Arra kivánom a t. ház figyelmét felhívni, hogy ez igen nagy összeg önmagában és tényleg még többet képvisel, a mennyiben ez valóságos érték és nem nominális összeg, köl csöneink pedig nominális értékben vannak felvéve. És még nagyobbá válik ezen összeg az által, hogy a kötött kölcsönök kamatai részben új kölcsönök kötése által fedeztettek. Mondom, én előttem elég az, ha kimondhatom, hogy a közlekedési és főleg vasúti befektetések legtúlnyomóbb részét képezik azon adósságtehernek, mely jelenleg vállainkra súlyosodik. Es miután ez az, a mi dominálja pénzügyi viszonyainkat, engedje meg a t. ház, hogy pár szót szóljak arról, miként jöttünk mi ezen építkezésbe bele. (Halljuk!) Hogy 1867-ben roppant hévvel mindenekelőtt és mindenek fölött vasutak építésére fordította az ország főfigyelmét, azon nem csodálkozom. A vasutak vaskarjaikkal körülövezni, körülzárolni, majdnem az egész civilisált világtól való végleges elzárással fenyegettek bennünket, ha a hálózatot saját hazánkra is ki nem terjesztjük. Ezt tehát legkevésbé hibáztathatom, önmagam is helyesnek vélem, hogy nagy összegek mindjárt kezdetben fordíttattak vasutak építésére, midőn köztudomású dolog, hogy a vasutak egyfelől a közigazgatásnak is jelentékeny emeltyűül szolgálnak, midőn köztudomású dolog, milyen jelentékeny befolyással vannak a vasutak az agricult urális viszonyok emelésére, midőn köztudomású dolog, hogy semmiféle ipart és kereskedelmet sem lehet jelenleg ezen közlekedési eszközök nélkül emelni, és midőn nemcsak ezek folytán, de egyszersmind stratégiai, tehát katonai szempontból is fontosak, sőt egyszersmind kulturális és socialis érdekek is követelték azoknak kiépítését. De midőn 1867-ben a vasutak kiépítéséhez fogtunk, akkor mi már némi létezett vasúti vonalakkal bírtunk, a melyek már magukban I rendszertelen, alaktalan képet nyújtottak. Megvoltak az osztr. államvasutnak főbb vonalai; a déli vasútnak főbb vonalai; megvoltak a tiszai vasútnak vonalai; építés alatt voltak az úgy* nevezett első erdélyi vasútnak vonalai stb. És hogy ezek közül csak egyet vegyek kissé tüzetesebb birálat alá: hol járt a tiszai vasút? Szolnoktól egyszer Aradra. Hogy Szolnok volt a kiindulási pont, azon nem csodálkozom, mert Szolnok végpontja az osztr. államvasutnak, hogy Aradra ment, azon sem csodálkozom, mert viszonyosán jelentékeny hely és onnan lehetett tovább folytatni. Egy másik irányban N.-Váradig ment, és itt újra megállt. De már a másik része, épen, a melyet fel akarok főieg hozni az egy oly csodálatos krix-krax volt, a melyet vagy a meggondolatlanság, vagy a viszonyokba való bele nem nézés, vagy csak mellékes tekintetek indokolhatnak, t. i. a szolnok-nagyváradi vonalról,, Piispök-Ladány állomástól Debreczenig Tokajra, majd vissza Miskolczra és innen tovább éjszakkeletnek Kassáig vezető része. Hogy ezt hogy lehetett építeni, azt nem tudom megmagyarázni. Ezen rendszertelenség tovább folyt. Vasutak épültek, a melyek elmaradhattak volna, és nem épültek a melyeknek kellett volna épülni. Csaknem mindnyájan drágán épültek és én nem akarok szót keresni annak qualificálására, hogy mily eljárás követtetett különösen egyes vállalkozók által némely vasutak kiépítése körül; de azt kérdem a t háztól: hogy azon rendszertelenségnek, a melyeknek a képviselőház, illetőleg az orsz. gyűlés áldozatává lett, ki az okozója? melyik párt, melyik államférfi? Én azt úgy tartom, t. ház, hogy bizonyos tekintetben mindnyájan. (Zajos ellentmondás szélső bnljtlöl.) Én merem állítani, hogy mindnyájan. (Zajos ellentmondás és felkiállások szélső haljelöl. Mi e

r

jy vasutat sem szavaztunk meg! ) Igen jól emlékszem arra, emlékezhetünk mindnyájan, s ha elfogulatlanul méltóztatik ítélni, ezt meg fogja engedni mindenki, hogy — azon korban minden politikusnak és nemcsak itt magában a képviselőházban, a képviselőházon kivül is meg volt a maga vasútja, ha nem is volt Grründer; pedig az is lehetett a legtisztább szándékkal, mindenkinek megvolt a maga vasútja, a melyet ő bizonyos tekintetben kiváló fontosságúnak tartott. Egyik gyűlés a másikat váltotta fel a vidéken; sorban jelentek meg a kimutatások, tervezetek, mindenik bebizonyította, hogy az ő vasútja nem fog terhére válni az országnak és a legtöbb azt is be akarta bizonyítani, hogy az világforgalmi vonal. (Igaz ! Ugy van! jobbfelől.) Méltóztassanak visszagondolni és véleményem szerint, nem lehet akár az egyik pártnak a másikat, akár egyik személynek a másikat ezért megtámadni; ebben mindnyájan osztoztunk a köz-