Képviselőházi napló, 1878. I. kötet • 1878. október 19–november 26.
Ülésnapok - 1878-26
400 26. országos ülés november 26. 1878. Épen azért az Apponyi t. képviselőtársam által benyújtott felirati javaslathoz, a mely sokkal férfiasabb, határozottabb, a mennyiben nyíltan kimondja, hogy e súlyos bajok előidézője a kormány, és ezért a nemzet ahoz bizalommal nem viseltetik. És most ezeket előre bocsátva, engedje meg a t. ház, hogy a keleti kérdés feletti nézeteimet elmondjam. Abból egyszersmind ki fog derülni az is, hogy mennyiben és hol találom én a jelenlegi kormány eljárását hibásnak. T. ház! Vannak oly közjogi kérdések, melyek szükségkép megoldásra várnak és ilyennek tartom én a keleti kérdést. Egy nemzet, mely egy termékenyítő eszmével nem bir, mely a közmivelődéshez semmivel sem járul, egy ily nemzet bukása kikerülhetetlen. A keleti kérdés megoldásának szüksége tehát fenn van és fenn lesz. Azonban t. ház nem azt akarom jelezni, hogy akkor, mikor a mi kormányunk az orosz politika uszályhordozójává lett és az oroszok terjeszkedési nisusát elősegítette, egyszersmind helyesen cselekedett. Egy állam a dissolutiónak minden jelével nem az érett gyümölcshöz hasonlítható, mely mihelyt megérik alá hull; még igen soká fenntarthatja magát a viszonyok hatalma által, pl. az osztozkodó felek köztti féltékenység által. Egy ily hanyatlásnak indult nemzettel szomszédos államférfinak legelső feladata, hogy ezen bomlás a reá nézve legkedvezőbb viszonyok köztt történjék; t. i. hogy reá nézve kedvezőtlen alakulások ne legyenek lehetségesek s ha én kormányféríiaink eljárását tekintem, azt semmikép helyesnek nem találom, s abbeli meggyőződésemnek adok kifejezést, hogy a kormányférfiak ezúttal hivatásuk magaslatán legkevésbé sem álltak; mert ha a kérdést időszerűség szempontjából tekintem, ezen kérdésnek felszínre hozatalát időszerűnek nem tartom. Én tehát eltérőleg azon férfiak felfogásától, kik a kormány eljárását a berlini congressusig hibátlannak mondják és helyeslésükkel kisérik a kormány eljárását a keleti kérdés megkezdése első stádiumában, hibáztatom. Igénytelen nézetem az, hogy a kormánynak működését oda kellett volna irányozni, hogy a keleti kérdés ne lépjen fel; semmikép sem fogadhatom el azok okoskodását, kik ezen háború meggátlását államférfiaink hatalmi körén kivül állónak mondották és egy orosz háború eshetőségét helyezik számunkra kilátásba. Én megvallom, hogy ezen feltevést részemről legalább nem tartom indokoltnak. De különben is, elfogadva ezen feltevést, csak ott lettünk volna, a hol most vagyunk, t. i. a háborúban, csakhogy számbavéve azokat az erőket, a melyeknek társaságában megjelentünk volna a harcztéren, bizonyára sokkal kedvezőbb kilátásaink lehettek volna a végeredményre, mig ellenben, mint ma, mit vártunk? Azt, hogy egészen isoláltan állunk, Törökországgal ellenségeskedésbe jöttünk; Angliával, akármit mondjanak is statusférfiaink, feszült viszonyban vagyunk, mig ellenben egy orosz háború kitörése esetében, ha nem mással, legalább ezen állammal léptünk volna harcztérre. És itt kiemelendőnek tartom mindazt is, a mit — legalább az én felfogásom szerint — soha semmiféle államférfiúnak nem lenne szabad kihagyni a számításból, a mi a háború kimenetelének is nem kis garantiát nyújt, azt t. i., hogy mig akkor a népnek és a monarchia nagy többségének rokonszenve követte volna a mi kormányunk actióját; most ezen minden tekintetben népszerűtlen, a mi érdekeinket sértő, mindenekelőtt pedig hálátlan háborúra pazaroljuk vérünket és pénzünket. (Helyeslés a balon.) De továbbá statusbölcsészeti actiónak sem mondható az, hogy egy nemzet vagy egy állam ne szakíthasson azon alappal és politikával, melyet akár múltja, akár pedig viszonyainak megfelelő körülményei szabnak elé. És kérdem most, hogy mit tapasztalunk ezen politikánál? Azt, hogy Ausztria, a mely állásánál, múltjánál, történelmi viszonyainál fogva a conservativ politikára van utalva, a forradalmi politikára adja magát; tapasztaljuk azt, hogy elszakadva barátaitól és szövetségeseitől, természetes szövetségeseivel szövetkezett és midőn Bosznia és Herczegovina occupatiójára határozta el magát, elfogadta az erőszakot is. Az én meggyőződésem az, hogy ez igen sikamlós politika, a melynek éle egykor a monarchia teste ellen, vagy pedig talán hazánk ellen is fog alkalmaztatni. És én nem zárkózhatom el, t. ház, legalább is azon aggodalomtól, hogy ez végzetteljes fordulati pontot fog jelezni úgy a monarchia, mint a nemzet életére. Eddig nyugat felé fordult arczczal álltunk a nyugati népekkel szemben, most kelet felé fordultunk és én tartok tőle, hogy a külügyérünk által szerzett barátaink oly térre sodorhatnak bennünket, a mely statusférfiainknak egyáltalában nem lehetett intentiójában, a mely a magyar nemzet vágyainak tárgyát nem képezte. De én egyszersmind a morál tekintetével sem tartom összeegyeztethetőnek azon politikát, a mely a velünk szomszéd jó viszonyban álló nemzet alattvalóit, midőn egyrészről lázadásra izgatja, ugyanakkor másrészről insinuálja azt, hogy nem képes fegyelmet tartani, és midőn ezen államnak elvégre nagy erőfeszítéssel sikerült államában a nyugalmat létrehozni, akkor ismét megkapja karját, hogy művét be ne tetőzhesse. De a kormány politikáját nem tartom a morál tekintetében sem Összeegyeztethetőnek a monarchia népeivel szemben. A monarchia népeinek nagy többsége mindig perhorrescálta az Oroszországgal való