Képviselőházi napló, 1878. I. kötet • 1878. október 19–november 26.

Ülésnapok - 1878-22

298 22. omágos ülés november 81. 1878. méltóztassék ezen jelentésnek tárgyalását is, ha lehetséges, holnapra kitűzni. Elnök: Ha a t. ház jóváhagyni méltóztatik, ezen jelentés kinyomatik, a ház tagjai közt szétosztatik és a holnapi ülés napirendjére kitíízetik. {Helyeslés) Következik a napirend: A legmagasabb kir. trónbeszédre adandó válaszfelirat tárgyalásának folytatása. Turgonyi Lajos: Azon sok és remek beszéd után, mely e háznak mindkét ellenzéki oldaláról elhangzott, a kormánynak bel- és külügyi politikája és e ház 2l-es bizottsága által beterjesztett felirati javaslat ellen, nem a szólási viszketeg, nem is a feltűnni akarás késztet arra, tiszt, ház, hogy türelmét néhány perezre igénybe vegyem, hanem azon mélyen érzett képviselői kötelesség teljesítés, mely reám, a párt egyik legigénytelenebb tagjára, mint minden lelkiismeretes képviselőre, felelősséggel súlyosul, mely ellenállhatlanul ösztönöz, hogy felemeljem én is itt e házban erőtelen szavamat mindannyiszor, valahányszor igénylő, vagy tagadó szavazatommal járulok a hazámat és nemzetemet legközvetlenebbül érdeklő fontosabb kérdések eldöntéséhez. Ezen kötelességérzet teljesítésének parancsait talán sohasem érezte annyira, s adja a magyarok istene, hogy ne is érezze a nemzete és hazája gyászos sorsán aggódó egy igaz hazafi is, egyetlen felirati vita alkalmával sem; mint most, a mikor a fájdalommal csordultig telt honfiszív jogos panasza önkénytelenül is feltolul még a szónoki szép mesterséghez nem értő, s eddig itt e házban zárkózott ajkakra is, hogy elkeseredésig fokozódott fájdalmukban, érzékenykedő szóvirágok helyett, legalább egy vetőt dörögjenek a hazájukat és nemzetüket végveszély örvényének szélére taszított és a gyámolától, istápolójától megfosztott sok öreg szüle, férjét vesztett özvegy nő, kenyérkereső atyjukat gyászoló árvák, a testvéreiket s rokonaikat sirató testvérek, rokonok és az egykor, még csak néhány hóval előbb is ép erőteljes, s most csonka-bénákká vált nyomorultak panaszos jajjait meghallani nem akaró államférfiak bedugult fülébe. [Helyeslés a szélső balon.) Igen, ha mi, e nemzet képviselői még most is némák maradnánk, kormányférfiainknak hazafiatlan s nemzetölő tettem; ha mi nem dörögnők füleikbe az összes nemzet kárhoztató Ítéletét: akkor Bosznia és Herczegovina kősziklái szólanának helyettünk, mikre az általuk idegen érdekekért, granicsár politikából lemászároltattak vérbetükkel irták fel a bennünket tettre hívó „menetekéi" szavakat, és az Andrássy s Tisza nevekre utolsó sóhajukkal is nyögött iszonyú átkokat. De határt szabok honfiúi méltó fájdalmam kitörésének; hiszen egyszerű szavaim úgy sem lehetnének, legjobb akaratom mellett is, hü tolmácsai a saját fiai által ütött, ezer meg ezer sebből vérző édes anyánk, szegény hazánk fájdalmának. Hadd beszéljen erőtlen szavaim helyett a tagadhatatlan rideg tények hosszú sora; mely tények, — miután azokat meg nem történtekké sem Andrássy, sem Tisza mindent megszavazó, vagy Schönererként, a napszámfogyasztó szavazó, gépeknek egész hadával sem teheti, — minden Demosthenesnél ékesebben és meggyőzőbben beszélnek és óva figyelmeztetnek: „Talpra magyar, hí a haza!" Tisztelt képviselőház: Nemzetünk majdnem ezredéves történetének azok a legsötétebb lapjai, mikre gyászbetükkel van felírva, hogy hazánk legtöbb s legnagyobb nyomorának, szenvedéseinek főtényezői legtöbbször uralkodóinak rósz tanácsadói, államférfiai voltak. Gyászos példákért nem kell a messze múltba visszamennünk. Fájdalom, találunk a közelben is Metternieheket, Bachokat, Schmerlingeket, sőt igen közelben Andrássyakat és Tiszákat is. [Helyeslés a szélső' baloldalon,) Én sajnálom, hogy Bujanovics Sándor igen t. képviselőtársammal, a ki hazánk jelenlegi állapotát nem a 67-iki kiegyezés, hanem a kormány helytelen politikája gyümölcsének tartja, nem érthetek egyet: mert én mind a kettőnek tartom és nem tartok képesnek semmiféle kormányt is, a közösügyes alapon, hazánk és nemzetünk javára működhetőnek. Igen, én bátran ki merem mondani, hogy hazánk politikai, pénzügyi és társadalmi szerencsétlenségének és mostani, végromlással fenyegető, szomorú, siralmas állapotának, a 11 1 évi keserű tapasztalás után oly káros következésűnek bizonyult 67-diki átkos kiegyezés mellett, egyenesen a gondviselésszerű külügyminister Andrássy Gyula, és a messiásszerű magyar ministereluök, Tisza Kálmán a fő szerzőoka. Ki merem mondani, mert hitem és meggyőződésem az, hogy ha ők nem lesznek a cselszövő és magyarfaló bécsi kamarilla vakon engedelmeskedő kész szolgáivá; ha nem vállalkoznak a muszka politikának magyar segítséggel keresztül erőszakolására; ha az occupatiót és az azzal összefüggő törvénytelen rendszabályokat erőhatalommal is végre nem hajtatják, ha erkölcsi bátorsággal, nyílt őszinteséggel, a mint az az állam főembereihez, a király tanácsosaihoz illik, s mint azt a haza és a trón iránti kötelességük parancsolja, megállanak a magyar korona felkentje előtt, s hivatkoznak törvényeinkre, alkotmányos jogainkra és a nemzet öszhangzó érzületére; ha óva intik, hogy a hagyományos és sokaknak tetszetős délszláv királyság eszméje, csak olyan ködfátyolkép, mely az európai hatalmasságoknak egy akarat lehelletére szétfoszlik, hogy az caak ábránd, — melyre a furfangos eszű, de vasaka-