Képviselőházi napló, 1875. XVIII. kötet • 1878. május 21–junius 29.
Ülésnapok - 1875-401
?8 401. országos Ülés május 22, 1878. Elnök: Az interpellálni kívánó képviselő nrak interpellátiójukat a szokott időben meg fogják tenni. Következik az állandó pénzügyi bizottság jelentése a közösügyi kiadások hozzájárulási arányának újból megállapítása tárgyában kiküldött magyar országos bizottság jelentése tárgyában a képviselőházhoz beterjesztett ministeri előterjesztés tárgyalásának folytatása. Orbán Balázs: T. ház! Ma, már lapasztaiat és tények alapján mondhatjuk, hogy az 1867-iki közösügyes alku a sajnos tévedések netovábbját, a csalódások baljóslatú fonadékát, a gazda nélküli számítás szomorú tünetét képezi, 300 évig várt a magyar nemzet oly időszakra, mely sebeire gyógyító balzsamot, kitartó, önfeláldozó küzdelmeire sikert, szenvedéseire jutalmat hozzon. A költők által jósolt s annyi százezer szabadságmártyr vérével megfizetett és kiérdemelt ezen időszak végre 1867-ben megérkezett, mert ha valaha nemzet, ugy ekkor nemzetünk urává lett sorsának. Ekkor alkalma volt dictálni a feltételeket, saját bűnei s végtelen hitszegése! miatt erkölcsileg és anyagilag tönkrejutott s porig alázott ellenfelével szemben, kinek létele avagy halála a mi tetszésünktől, a mi nagylelkűségünktől függött. De a mit az igazságot szolgáltató világesemények s a százezerek kiontott véreért elégtételt nyújtó nemezis hatalmunkba adott: azt a roszul alkalmazott túl nagylelkűség, az intézők erkölcsi bátorságának hiánya újból eljátszotta; a furfang és ármány ismét diadalt ült felettük, s mi, kiknek a nemzet-regeneratió uagy örömünnepét kellene hogy üljük, most a szabadság Jeruzsálemének romjai fölött siránkozunk, multunk felett keseregve, jövőnk iránt kétségbeesve. Legfájdaln asabban az érinti szivünket, hogy a reánk özönlő csapásokat és szerencsétlenségeket ön fiainak róvhatja fel első sorban szegény hazánk, kiknek nagy többsége lelkiismeretlen vezetőit vakon követve, önmaga rohant bele a hínárba, s magával rántotta a hazát is oly mélyen, hogy kétkednünk kell: ha vajon sikerülend-e azt valaha biztos révpartra juttatnunk? T. ház! a lefolyt 10 év gyászbetükkel lesz nemzetünk történetébe bejegyezve, hisz e békés 10 óv alatt többet szenvedett és vesztett nemzetünk, mint a harcz viharai által átzajlott századok alatt, A nemzeti tespedés e 10 éve alatt odáig megtartott nemzeti jóllétünket s ezred óv harczviharai s annyi vész között megóvott jogainkat és szabadságainkat nem külellenség kobozta ni, hanem épen azok dobták oda a reactió molocnjáuak telhetlen torkába, kik azoknak elszánt védelmére voltak hivatva és kötelezve. De t. ház, e 10 év szomorú tapasztalatai s nyomorteljes tanúságai minket, a nép képviselőit, — kik egytől-egyig fogadalmat tettünk a nemzeti szent örökség védelmére — arra ösztönöznek és köteleznek, hogy a jelen tarthatatlan helyzetből kibontakozni igyekezzünk, hogy a nemzetet végromlással fenyegető állapotainkon segítsünk, s hazánkat az elviselhetlen terhek túlsúlyától megmentsük. Mi voltunk — ha kevesen is — e padokon, kik a lefolyt 10 óv alatt folyton önök elébe tartottuk az igazságnak hűn mutató tükrét; kik minden alkalommal kárhoztattuk a hazánk kiszivatyuzására alapított közösügyes alkut; kik annak vészes következményeit előre felismertük és megjósoltuk. Most az események nekünk fényes elégtételt szolgáltatnak, mert a tények hatalma elvitázhatlanuí bizonyítja, miszerint Magyarország az 18G7-ben hibásan megalkotott szövetség föltételei között meg nem élhet, hogy az akkor átvállalt, s azóta még súlyosbított terhek elviselésére képtelen. Ez azonban t, ház, végtelenül szomorú elégtétel, mert ha helyes tapintatunkat tanúsítja, s pártállásunkat fényesen igazolja is, mindazonáltal nem szűnik meg hazánkra nézve, végzetszerüleg lesújtó lenni ; már pedig küzdelmeinknek czélja nem a személyes elégtétel-szolgáltatás, hanem a haza boldogítása volt és lesz mindig. Most is a fen elosoroltakat nem szemrehányáskint mondottam el, hanem inkább azért, hogy a téves utat, melyre önök léptek, s melyen oly gyászos resignatióval haladiwk, megvilágítsam, annak vészes örvényeit megismertessem, s esdve kérjem a haza szent nevében, hogy most, a midőn a 10 évre kötött alku megújításának ideje elkövetkezett: a múlt tapasztalatain okulva, igyekezzenek oly egyességet létesíteni, mely hazánk létfeltóteleinek megfeleljen. Hibázni emberi tulajdon; de a hibában megátalkodni, főleg akkor a midőn a vesztő fél a haza, megbocsáthatlan égrekiáltó bün lenne. Hagyjunk fel azért a múlt tévedései iránti reeriminatiókkal, hanem egyesült erővel törjünk oda, hogy az első alkalommal elhibázott közösügyes alku revisió alá vétessék, hogy most a midőn másik 10 évre szabjuk meg a terhek arányát, csak annyinak elvállalására adjuk jóváhagyásunkat, a menynyit a mi leszükségesebb állami kiadásainkon belől jövedelmi többleteinkből juttathatunk, mennyi adóképességünk arányában minket illethet, s a mennyit hazánk összeroskadás nélkül elviselhet. Hogy a mostani részesedési arány vagyis a quóta igazságtalan ós elviselhetlen is, azt épen ugy tudják a kormány padokon mint mi itten; szükségtelennek tartanám ennek bizonyítására szót vesztegetni, ha a t. háznak kiküldött bizottságai a tényleges állapotok ignorálásával nem vezették volna alkudozásaikat s tették volna előterjesztéseiket; igy azonban kénytelen vagyok államháztartásunk mórlegét egy kissé szemügyre venni.