Képviselőházi napló, 1875. XVIII. kötet • 1878. május 21–junius 29.

Ülésnapok - 1875-407

407. otmágos ttlés JuniKS 14.1878 111 riailag kifejlődött és a gyakorlatban kipróbált viszonyoknak egy kétes uniformitás kedvéért halomra döntésétől nem csak az érdekelt vidékekre, hanem az egészre nézve is üdvös lendület nem várható. Egyátalán — a belkormányzat terén — a jelen ministerium által élesebben mint valamennyi elődei által lett proolamálva a chavmismussal táplálkozó merev unitarismusiiak egyoldalú politikája. Látszik ez többek közt a t. belügyminister urnák következő két nyilatkozataiból. A városok bekeblezése feletti vitában 1876. május 20-án igy szólt: „A kik akarják, hogy a közigazgatásban — elhárításával a ma már lenn nem tartható viszonyoknak — a magyar szabadságnak, a magyar érdeknek megfelelő rend állíttathassák elő : azok méltóztassanak ezen törvényjavaslatot az ország közérdekében elfogadni." Tehát szerinte az ország közérdeke azonos lenne a magyar szabadsággal és a magyar érdekkel. A kikerekitósi vitában pedig ugyan azon évi május 30-án igy polemisált: „Az, a ki itt nemzetisége elnyomásáról beszél, vagy magát elnyomottnak érzi nemzetisége tekintetében : az csak is azt árulja el, hogy nem elég neki az, a mi a nemzetiségek móltányos igényei szempontjából bővebb mértékben, mint másutt, itt megadatott, hanem hogy az aspiratióival túlmegy a magyar állam létföltóteleinek határán.'* A kormány és a mögötte állók ugy látszik, nem akarnak számolni azon ténynyel, hogy Magyarországban nem-magyarok is léteznek, kik egyebet nem vétettek, mint azt, hogy semmi áron nem akarnak a magyarságba olvadni, és hogy ezek szintén bírnak nemzeti önérzettel és természeti jogokkal, a melyeknek a törvény által nem tiltott érvényesítése nem lehet azonos az államiság elleni merénylettel, mely vád keresett esetekben nékiek | ép oly jogosulatlanul mint sórtőleg lobbantatik szemökre. Igazolásául ennek csak azokra kívánok utalni, miket a t. ministerelnök ur az 1876-ban szóba jött nagyszebeni zászlókérdés ötletéből, valamint az ottani esküdtek beszámitliatósága és érett- j sóge tárgyában e házban 1876 november 24-én I és 1877. november 28-án részint gyanusitólag, részint becsmérlőleg fölhozni ildomosnak tartott. Nemde a hazafiság monopolisálásának illetőleg privilegisálásának sajnos politikája ez? A ministerium által inaugurált administrativ önkény pedig az országban szerteszét a legelszo moritóbb tényekben nyilvánul, a mi következménye j annak, hogy nálunk a törvényeknek a végrehajtó j hatalom közegei általi önkényes értelmezése és alkalmazása ellen nincs garantia. Az ez irányban esetenként fölmerülő panaszok és sérelmekre nincs orvoslás, mert közigazgatási bíróság hiányában a sérelmesek mindig csak az illető ministerhez vannak utalva, ki természetesen eljárását mindig csalhatatlannak tartja és ha történetesen a panaszlók a t. házig mernek folyamodni: még annyi méltányosságnak sem enged tért, hogy határozott kívánatra legalább az ügyiratoknak alapos tájékozás kedvéért a tisztelt ház előterjesztésébe beleegyeznék, minek következménye az, hogy a legjogosabb sérelem sem tehet szert figyelembe vételre, minthogy a legfőbb bíró — a képviselőház —- az esetet rendesen az érdekek és nem a jog szempontjából itéli meg. A minister pedig felelősségre vonatása elől igen könnyedén kibúvik, egyszerűen félrevezetőknek bélyegezvén azokat, kik nem kivannak egyebet, mint a törvénynek érvényt szerezni, a mint ezt például Nagy-Küküllő megye kérvényének az ideiglenes tisztikar megalakítását illetőleg 1877. márczius 17-én lefolyt tárgyalása világosan mutatta. Ily jelenségekkel szemben kérdem, minő értéke lehet a t. belügyminister urnák a költségvetési vita alkalmával 1875. november 13-án tett azon kijelentésének: „Méltóztassanak elhinni, hogy nem az átalánosságban tartott vádakkal, hanem az egyes concret eseteknek alapos megbírál clS£i 6S eldöntése által fogunk bajainkon segíteni? Ámde az alapos és igazságos inegbirálást a ministerium elmulasztván, az országgyűlésnek pedig előforduló praegnans esetekben is lehetetlenné tévén, mi marad egyéb hátra az elkeserített, különben békés honpolgárnak, mint a hatalommal szemben hallgatni és tűrni, vagy legfölebb esetről esetre rámutatva a bajokra és állapotokra, a dolgok jobbra fordulását aggódva várni, bízván abban, hogy siker egymagában még nem bizonyítéka az igazságnak és helyességnek". Mily ellentétben áll a jelen ministerium politikája azon irányelvekkel, a melyeket egy előkelő pártvezér B. Sennyei Pál akkoriban képviselő ur 1875. január 29-én szerintem igen helyesen e szókban fejezett ki: „Tisztelni minden jogot, tisztelni és méltányolva ápolni minden velünk egy közös hazát képező nemzetiségnek érdekeit, f ön tartani az autonómiai köröket, egyenlő mértékkel igazságot, mérni minden nemzetiségiek, minden egyháznak és felekezetnek. " Az igaz, hogy a t. ministerium 1875. márczius 3-ki programújában ilyen és ezekhez hasonló vezérelvekről mélyen hallgatott. Ez által azonban ellenkező eljárását igazoltnak nem találom, annyival kevésbé, nmrt az legalább eddig valóban nem volt alkalmas a közügyek iránti érdekeltséget és lelkesedést előmozdítani. A folhozottak nyomán fájdalommal kell constatálnom azt, hogy a t. kormány és pártja azon magasztos elvekkel, a melyeket az ország és király-