Képviselőházi napló, 1875. XVI. kötet • 1878 február 23–ápril 8.

Ülésnapok - 1875-374

874. országos ttlés ápril 2. 1878. 255 voltak felvéve, 1877-ben 78 millióra, és most már 88 millióra előirányozvák, összesen 24 millióval szaporodott a pénzügyminister ur cselekvő budgetje. Méltóztassék ezzel szembe vetni azt, hogy mennyit fektettünk be az utolsó három év alatt azon beruházásokba, melyekre 12 milliót rendesen költöttünk, s azt fogják látni, hogy a jelenlegi végeredmény nemcsak hogy sokkal kedvezőbb a múlt évinél, de az 1874-iki évhez képest sem lehet mondani, oly rendkívül kedvezőnek. Pedig az volt a maximum a magyar budgetben, mondhatni, az volt a magyar budget Schwindel-kora, midőn 60 millió hiánynyal záratott be az évi budget. Tessék azon 60 millióból levonni azon 24 milliót, melyet adófokozásban nyertünk; tessék ugyanahhoz hozzá adni másrészről 12—15 milliót, mit beruházásokban veszitettünk és az eredmény azt fogja mutatni, hogy bizony a haladás nem olyan nagy, mint a milyennek a t. pénzügyminister ur még most is, ámbár, elismerem, sokkal mérsékeltebb exposéjában feltünteti és nem táplál bennünket oly vérmes reményekkel mint a múltban tette, de mégis nagyon hátra marad a reális állapottól. És ha tekintetbe vesszük, hogy minő forrásokra számit a t. pénzügyminister ur, hogy legalább a jövő évek során sikerül az államháztartás egyensúlyát helyreállítania: számítása csaknem kótségbeejt, inert alig találunk abban egyetlen egy alapot, melyet számszerű alapnak lehetne mondani, mint a milyenekkel utóvégre egy budgetben számolni kell. Méltóztassék megnézni, mire fekteti a pénzügyminister ur saját reményeit? Azt mondja, hogy többet ne említsek, s elősorolja a következő tényezőket: először azon közmunkák, milyenek például a fiumei kikötő, melyek befejezése csak a jövő évben fog bekövetkezni, s a melyek most a közlekedési táreza költségvetésében 3 milliót tevő kiadási tételt képeznek, 1879-ben a költségvetésből kieshetnek s e czimen mintegy 2 millió teher könnyebbülés állami elő. Ez csakugyan nem argumentum arra, hogy rá egy minister számítását fektesse. Az, hogy ha egy munka be lesz fejezve, arra többé nem kell pénz : igen természetes, de ez nem megtakarítás és nem képezheti remény alapját, annálkevésbbé, mert hiszen maga a pénzügyminister ur kimondja, hogy meggyőződése szerint lehetetlen a beruházásokat oly megszorított mérvben tartani a jövő évekre, mint jelenleg vannak. Ha tehát egyik oldalról egy közmunka befejeztetik : el lehetünk rá készülve, hogy ismét egy más hasznos munkába kell fognunk, mely legalább is annyit fog igénybe venni, amennyit a befejezett igénybe vett, hacsak előre nem akarjuk kimondani, hogy mi Magyarország állami fejlődését bezárt egészen, befejezett dolognak tekintjük. Másik reményét veti a pénzügyminister ur abba, hogy a vasutak kamatjainak költségei 1879ben ismét '/s millióval szállhatnak le. Ez megint olyan remény, minek alapját annálkevésbbé látom, minthogy a múltban, például 1876-ban sokkal többet méltóztatott e rovatban költeni, mint a mennyi előirányozva volt, mert akkor ezen költségek felmentek körülbelől 16 millióra. Én nem mondom, hogy lehetetlen, hogy ez a rovat leszállittassók; függ az sok körülménytől, milyenek például a belkereskedelmi forgalom, a kivitel stb. De ezeket számítás alapjául felvenni egyáltalában nem lehet. Következik az úgynevezett államjószágok kisebb részleteinek eladásából befolyó összegek stb. Ez sem komolyabb alap, mert hiszen természetes, hogy ha egy gazda földjének egy részét elakarja adni, akkor a másik részére való költséget előfogja teremteni; de ez nem pénzügyi politika. A szeszadó, bélyeg és illetmény adók fejezetén 1879-re legalább 1 millió forintnyi jövedelem többlet várható. Hogy ez a remény mennyiben fog teljesülni, mennyiben nem: azt előre nem tudhatjuk; de mindenesetre nem állithatja a t. pénzügyminister ur sem, hogy ez teljesülni fog, de ha állítja is, ez nem javulás, hanem megint adófokozas. Ez megint annyit tesz, hogy a nemzet egyik zsebéből kiveszi a pénzt azért, hogy a másik zsebébe beletegye. Az egyenes adókon kivül az egyéb jövedelmi emelkedések korülbelől 3—4 millió között mozoghatnak, föltéve, hogy e téren egy-két milliónyi jövedelmi emelkedés érhető el. T. ház! Ezek azon tényezők, amelyekre a t. pénzügyminister ur fekteti azon reményét, hogy jövőre sikerülni fog neki az államháztartást rendbehozni. Megvallom, ez épen olyan remény, mint mikor egy zilált állapotba jutott családapa azzal vigasztalja családját, hogy van még egy sorsjegye, hát ha kijön annak a numerusa. De kérdem, mi történik Magyarországgal, ha az a numerus ki nem jön? Hiszen az államháztartást nem szabad ilyen koczkáztatott alapokra fektetni. Három évi működés után annyit mégis elvárhattunk volna legalább, hogy ha nem sikerült is teljesen a kormánynak az államháztartást rendbehozni: legalább mutatta volna meg a positiv utat módot arra, hogy a legközelebbi jövőben rendbe lesz hozva. De t. ház, a t. pénzügyminister ur mintegy beismeri ő maga, hogy ha okát keressük azon impossibilitásnak, melylyel Magyarország budgetje hoszszu évek óta küzd, azt abban kell keresni, amelyre mi hosszú évek óta rámutatunk. Ha egy család zilált állapotba jut, — és e tekintetben az állam teljesen hasonlít a magánember életéhez, — és azt valaki rendezni akarja, arra csak két képzelhető mód van: az egyik az,