Képviselőházi napló, 1875. XVI. kötet • 1878 február 23–ápril 8.

Ülésnapok - 1875-372

372. országot iléi márezias 20. 1*7 . 207 tónak nem tartom. És ha a különvélemény a quóta-bizottság hatáskörének ilyetén kiterjesztéséhez segédkezet nyújtani nem akar, akkor nem a mi határozati javaslatunknak, hanem már az 1867-iki országgyűlés ellen kell harczot indítania, mely a mint már emiitóm, ugyanazon bizottságot a XII. t.-oz. daczára az államadóssági ügybsn való előleges érintkezéssel bizta meg, tehát tán szélesebb hatáskörrel, mint a minővel mi a napirenden levő kérdésben az országos bizottságot megbízni kívánjuk. Az akkori quóta-bizottság irományaiban a különvélemény találhatna megnyugtatást azon aggodalmára nézve is, hogy a két külön természetű kérdésnek egy bizottság általi tárgyalása okvetlenül azoknak belső kapcsolatba tételére visz. Ámde nincs szükségem arra, hogy azon régi tárgyalás adataiban keressek érvet ez aggodalom ellen, maga a határozati javaslat alaptalanná teszi azt azon világos utasításával, mely szerint ezen 80 millió ügye a quóta ügyétől függetlenül lesz tárgyalandó és külön jelentésben előterjesztendő. Valóban diplomatiai toll tulflnomságának ós kiméletességének nagy foka kell hozzá, hogy valaki a határozati javaslat ezen utasítását, melyet inkább lehetne tán ellenkezővel vádolni, „óvatos kerülgetésnek" nevezze. De hát ezen bizonyára öntudatlan óvatosság és kerülgetés is hiába van, mert a különvélemény szerint a compensationalis rendszer a tények hatalmánál fogva ennek daczára is elharapódzandik egy ujabb térre. A tények hatalma t. ház, a mint ujabb korban felfedezték, igen nagy; de még sem elég nagy arra, hogy már megtörtént tényeket meg nem történtekké tegyen. A quóta-bizottságnak a ház elé épen ma beterjesztett jelentése ily bevégzett tény. Ha tehát idáig nem voltak is tán a különvélemény aláírói megnyugodva : mától kezdve biztosak lehetnek az iránt, hogy a magyar quotabizottság a compensationalis rendszert a quótára és restitutióra át nem harapóztathatja. Nem tehetné ezt most már még az esetben sem, ha a különvéleménynek igaza volna abban, hogy „osztrák részről a bankadósság kérdése a beszámítás nyíltan bevallott czóljával utasíttatott a quóta-bizottsághoz." Ha t. ház ! a különvélemény az osztrákok titkos czéljairól árulna el ily kiváló jól értesültséget, nem mernék vele vitába bocsátkozni; de miután nyíltan bevallott czóljaikról beszél, melyeket a nyilvánosság utján nekem is kell ismernem, bátor vagyok megjegyezni, hogy az osztrákok, — azok t. i. kikről itt szó lehet, az osztrák képviselőház tagjai, — nem csak be nem vallották, sőt egyenesen elutasították a czélt, melyet a különvélemény nekik tulajdonit. Nincs kezemnél az e tárgyra vonatkozó osztrák képviselőházi ülésnek hiteles naplója, de itt feküsznek előttem az anól közölt hírlapi tudósítások. Látjuk ezekből, hogy azon vitában sok oldalról megtámadták a quótabizottság kiküldésére nézve ott előterjesztett törvényjavaslatot ; felemlítették, hogy az praejudicál az osztrák állam jogi álláspontjának, mert ott is beszélnek jogi álláspontról; sőt be kell ismernem, hogy a compensátioról is beszéltek; csakhogy nem „bevallott czólkópen", hanem épen vádul hozva fel annak eszméjét a törvényjavaslat előterjesztői ellen. S e váddal szemben a javaslat előadója Griskra, — kinek nyilatkozatát idézhetném is, de miután a február 8-iki lapokban mindenki megtalálhatja, ezt szükségtelennek tartom,— határozottan tiltakozott ezen ráfogás ellen. Ez kétségkívül bizonyít annyit, hogy a nyíltan bevallott czélokra nézve a tényállás ellenkezőleg áll, mint a hogy a különvélemény felfogta. Azon mellékes támadásra, mely a határozati javaslat mögött más czélok rejlósét is felteszi, alig kell valamit komolyan felelnem. A határozati javaslat most már két napja nyomtatásban a kisebbség kezében van; ugy hiszem, hogy azóta meggyőződhettek a felől, hogy a javaslatnak sem mögötte, sem felette, sem alatta nincs más, mint a mi benne van. Ha valamit komolyan felelni akarnék is, ez csak azon biztosítás lehetne, hogy ha a bankügyi bizottság az ország érdekében szükségesnek látta volna, nem ezen határozati javaslatot, hanem valamely más rendszabályt ajánlani a t. háznak: ugy kötelességének tartotta volna ezt teljes nyíltsággal és határozottsággal megtenni, s e kötelességének teljesítésétől az esetleges ellenzéki proscriptio félelme bizonyára nem ijesztette volna vissza. Megérkeztem a különvélemény utolsó ós nézetem szerint legfontosabb ellenvetéséhez, s ezzel egyszersmind felszólalásom befejezéséhez. Ez ellenvetés abban áll, hogy — mellőzve most már a netán rejlő czélokat — „ha a czél csak az, hogy a quota-bizottság törekedjék jogi álláspontunkat a másik fél által elfogadtatni : akkor ezen feladat egyszerűen fölösleges" ; mert „Magyarország jogi álláspontja, az osztrák örökös tartományok elismerésére nem szorul'

1 ; inert továbbá „a méltányossági kérdés is már megtalálta megoldását"; s „e kérdésre a magyar, valamint az osztrák törvény határozott választ nyújt." Messze vinne t. ház, ha ez eszmemenetet nyomról-nyomra bírálat alá venni akarnám. Annál kevésbé teszem ezt, mert ez eszmemenet egyik felével — Magyarországra vonatkozó részével — teljesen egyetértek; Magyarország jogát én sem tekintem Ausztria elismerésétől függőnek, s a kórdóst törvényeink szempontjából én is teljesen megoldottnak tartom. Épen ezért az eszmemenetnek másik, Ausztriával való viszonyunkba átjátszó része ellen sem kívánok félreértésekre vezethető czáfolgatást kezdeni, hanem egyszerűen saját felfogásomat kívánom vele szembe állítani.