Képviselőházi napló, 1875. XIV. kötet • 1877. november 30–1878. február 4.

Ülésnapok - 1875-340

368 340, országos ülés február 1. 1878. állítani. És ezzel — a mire, én a fősúlyt fektetem — államiságunk létjogát végre is tények által igazolni és biztosítani: ha 1-ször olcsó hitelforrások megnyitása és szaporítása által a kölcsöntőke kamatját lejebb szállítjuk, mi — tekintetbe véve az ingatlanok birtokosainak tömérdek tartozásait — már 1% kamat leszállításánál is az adóképesség országszerte majdnem 50"/

(

,-kal növekedne, és igy az állam és polgárok újabb anyagi megterheltesse nélkül az adóképesség rendkívül fejlődnék. 2-szor, ha a kiadások minden egyes tételét lehetőleg még lejebb szállítjuk vagy értékesítjük —és ez ellen a t. képviselő \ívnak(Zseáényihez fordulta) sem lenne kifogása; és végre 3-szór, ha a közvetett adók azon részét, a mit eddig az osztrák pénztárakba fizettünk, terheink könnyítésére fordítunk. De tessék elhinni , bármely ezen emiitett három tétel közül egy magában életbe léptetve alig képes rajtunk segíteni; egyenkint egymásután értékesítve pedig nem lenne egyéb, mint hogy a német mondja: „Eine mit Galgenhumor erwirkte Galgenfrist". (Derültség.) És ezért mondom t. ház, emiitett követelésünk méltányos jogosultsága pedig tagadhatatlan és az áldozat, a mit Ausztria tőlünk követel, olyan természetű, hogy bármennyire óhajtanánk előzékenyeknek bebizonyulni, erre azonban reá állani nem lehet semmi szin alatt: mert egész máskép állottak az ügyek 1867~ben, ekkor 10 évre elvállalhattuk agyakorlatban fölötte súlyosnak bizonyult terheket, még pedig két oknál fogva; egyike a mit beszédem elején jeleztem, a második ok pedig az, hogy hazánk sok évi kiskorú közgazdasági viszonya nem tüntette fel kellő világban az áldozat nagyságát De hogyan áll előttünk a kérdés ma, midőn 10 évi szomorú tapasztalás ós főleg a fusió tényében rejlő jóhiszeműen előlegezett bizalom épen önöktől uraim, a nép a haza szent nevében elégtételt követel? Kérdem, mik ép történhetnék ez ma, midőn az állam anyagi erejét minden irányban a végkimerülésig igénybe vettük V A midőn a kiegyezési tárgyalásokat jóval megelőzőleg figyelmeztetve indítványoztam: ne méltóztassanak mindaddig a külfölddel újabb kereskedelmi szerződéseket kötni, míg Ausztriával az egyezség létre nem jött, és most utólagosan hozzátehetném, míg Ausztriával az egyezség aláírva nem lesz. De ez mind hiába volt, mert alig egypár héttel később már is a Eumániával kötött kereskedelmi szerződés került tárgyalás alá, szintúgy előre is jelezve azon sikamlós talajt, a melyre a kormány lépve, főleg a mezei gazdasággal foglalkozó magyar és német elem érdekeit egy előttem még ma is nagyon kétes értékű külpolitikai ambitiónak feláldozta. (Helyesléi balfelől.) Végre is bekövetkezett azon lealázó kényszerhelyzet, a melyet a törvényhozás több tagja régebben sejdített, a Rotsehild-eonsortiutn a 80 milliomos kölcsön második részletének optióját egyelőre megtagadta és jól gyanítottam, mig a kiegyezés aláírva és főleg a bankkal az egyezség megkötve nem lesz: el sem is vállalja. Különben alig lehetne kételkedni azon, hogy Európa pénzemberei jóval előbb tájékozva jól tudták, hogy azon kormányférfi, a ki 1875-ben egy tekintélyes pénztári készletet átvett, az egy pár évvel később a felelősség terhe alól nem igen menekülhet egy üres pénztárral és igy nem is igen lehet csodálkozni, hogy a kormány fokozatosan sülyedve az elvfentartások sikamlós és megrepedt talaján annak daczára, hogy pártjának egy tekintélyes része máijóval előbb jelezte a helyzet tarthatatlanságát: mégis az osztrák államférfiak bölcsességével szemben lépésről lépésre hátrálni kénytelen vala. De még ez sem volt elég, mert alig egy pár hónappal később és már is azon keserű elégtételben részesültem, hogy azon kormányférfiu, a ki velem szemben itt a házban a Romániával kötött kereskedelmi szerződést védelmezte, a consequentiák sodra által elragadtatva ellentállui kénytelen, állásáról önkényt lemondott. Különben uraim, kell-e az egyezség elfogadhatatlansága mellett még több bizonyítékot felhozni, mint azt, hogy a ministerelnök ur maga is a többször bejelentett lemondása által világosan jelezte az általa is nem épen kedvezőnek nevezett kiegyezési föltételek elfogadhatlanságát, sőt mi több, midőn meggyőződött, hogy a kormánypártnak tagjai a hatalom gyakorlásában oly annyira bele élték magukat, hogy az elmondottak daczára bizalmat szavaznak: ekkor nem riadt vissza és meglepő őszinteséggel megmondotta itt a házban, hogy ily nagy párttól támogatva, a jelen bonyolult szomorú és nyomasztó viszonyok között neki lemondania nem lehet, mert az, politikai gyávaság lenne. (Derültség balfelől) És ebben tökéletes igaza is volt a minister urnák. De a többség mindezt megérteni nem akarta és azonnal megszavazott egy költségvetést, melynek 20 millió hiányát csak egy ideiglenes, vagy igy vagy ugyra alapított pénztári művelettel voltak képesek fedezni, és mindezen föltétlen és határtalan bizalomnak keserű gyümölcse már ma az, hogy azon férfiú — a kiről fölteszem, hogy szándékosan soha sem sértené hazája érdekeit. —• ma itt áll előttünk képtelenül többet tenni, mint a mennyit tett. T. ház! Mindezen tényeket a tárgyalás alatt levő javaslattal kapcsolatos összefüggésbe hozva ismételten fölmerül előttünk azon kérdés, hogy vajon képzelhetünk egy önérzetes egyént, a ki azon öntudattal, hogy ez által millió családok koldusbotra fognak jutni, mégis indítványba hozza az államtönk kimondását és ha nem, a mit én szívesen elhiszek, ugy méltóztassanak megmondani, mikép legyen lehetséges az ajánlott közgaz-