Képviselőházi napló, 1875. XIV. kötet • 1877. november 30–1878. február 4.

Ülésnapok - 1875-337

337. országos ülés január 29, 1878. 285 egyik életföltótele: a rendszeres összeköttetés a külfölddel, a kereskedelmi szerződések megkötése. És azért, mert az előttünk fekvő tarifa a maga tételeiben ezen határt már túllépte; mert már tényleg lehetetlenné tette a szerződéses politikának föntartását, azért állithatom, még pedig nemcsak aproximative, hanem állithatom tüzetesen, egész bizonyossággal és alaposan, hogy a méltányossági határ, melyet mi épen ugy követelhetünk Ausztriától, mint a hogyan ők követelik tőlünk: ezen szerződésben a mi hátrányunkra már át van lépve. (Elénk helyeslés a szélső jobb és baloldalon.) Különvéleményemnek egyik része foglalkozik azon thésisnek egész átalánosságban való ccsetelésóvel és bizonyitgatásával, hogy hazánknak a külföldi piacznak biztosítására és igy a kereskedelmi szerződésekre okvetlenül szüksége van. Beletettem a különvéleménybe egy táblázatot, mely Magyarországnak három legnevezetesebb forgalmi ezikkére vonatkozik, t. i. a gabonára, a lisztre és a gyapjúra. Ezen táblázat igazolja, hogy ezen ezikkekből évenkint igen tetemes bevitel van Ausztriába; hogy tehát Ausztria korántsem látja el magát kizárólag a mi czikkeinkkel, s hogy ennek folytán nagy quantuma marad nálunk azon termékeknek, melyek, ha ezeket külföldön elárusítani képesek nem lennénk: elárusíthatok egyátalában nem lennének és e szerint előidéztetnék ránk nézve azon helyzet, melyet közönségesen igy szokás jellemezni: saját zsírunkban fuladunk meg. (Tetszés a szélső jobb és baloldalon.) Hasonló részletes kimutatást lehetne továbbá keresztülvinni mindazon czikkekre nézve, melyekből Magyarországnak termelése főleg áll: a műfára, az állatokra, a zsírokra, nyers bőrökre stb. Hiszen a képviselő uraknak közénél vannak az adatok monarchiánk külkereskedelméről és Magyarországnak különforgalmáról, melyekből az általam fölállított tétel helyességéről tüzetesen meggyőződhetnek. Ez is egyike azon tételeknek, a melyeket igy átalánosságban senki sem tagad, sőt az igen t. vámügyi bizottság többsége szükségesnek látta, hogy ezen evidens igazság előtt legalább theoretice meghódoljon, midőn egy határozati javaslatot nyújtott be a't. háznak, a mely határozati javaslat igen erélyes szavakban oda utasítja a kormányt, hogy a külállamokkal kötendő kereskedelmi szerződésekre minden eszközzel törekedjék. T. ház! Hajói emlékszem, a kiegyezési tárgyalásoknak folyamában ez már a

r harmadik ily természetű határozati javaslat; (Elénk derültség a szélső jobb és a baloldalon.) a bankügynél volt egy, a czukoradónál volt egy és most a vámügyi rendezkedésnél is van egy, a mely azt, mit törvényhozásunknak, hogy történjók, vagy legalább, hogy annak ellenkezője ne történjék, csak akarnia kell, jámbor óhajtásképen fejezi ki. Én igen tartok attól, t ház, hogy ha folytatjuk azon gyakorlatot, mely a magyar törvényhozás által vallott irányzatoknak ily inoffensiv és ártatlan formában ad kifejezést, ezzel a törvényhozás tekintélyének hasznot sem teszünk. (Elénk helyeslés a szélsőjobb és baloldalon.) Ámde elég nekem az, hogy a vámügyi bizottság t. többsége legalább a theoriát, a melyet felállítottam és vitattam, hacsak ily alakban is elismerte. A mi azután az ő álláspontja és az én álláspontom közt az ellentétet szüli: csak azon kérdésnek mérlegelése, hogy mily nagyok azon veszélyek, a melyek a szerződéses kereskedelmi politika ösvényének elhagyásából hazánkra háromolhatnak, és azon másik kérdésnek mérlegelése, hogy vajon, ha mi az előttünk fekvő javaslatokat, ugy a mint azok ma vannak, elfogadjuk : lehet-e még reményünk arra, hogy kereskedelmi szerződések köttessenek. Mindkettőre nézve létező bizonyos optimismus magyarázhatja meg egyedül azt, hogy a vámügyi bizottság többsége ama szeM utat választotta csupán nézetének érvényesítésére. Arra nézve, hogy a szerződéses kereskedelmi politikának megszűnése baj ugyan, de talán mégsem oly nagy baj, és nem is oly életbevágó veszély, mint a minőnek mi azt (ártjuk, óvó gyanánt rendszerint a következő átaláuos tétel szolgál: a mi kivitelünk, a melynek biztosításáról szó van, leginkább nyers terményekből áll ; már pedig mindenütt elfogadott elv az, hogy a nyers terményekre nem vet vámot semmiféle állam, ennek folytán, akár legyen szerződésünk, akár ne legyen, nem valószínű, hogy az idegen államok a mi nyers terményeink behozatalát vámtételekkel fogják megakadályozni. Erre sokfélét lehetne válaszolni, de ón csak két mozzanatnak kiemelésére fogok szorítkozni. Az első az, hogy koránsem egyedül a vámokban nyilvánuló kereskedelmi akadály képezi azon tényezőt, a mely valamely termény forgalmának irányát meghatározza. Az átalános kereskedelmi összeköttetéseknek egész organismusa az, mely sokszor határoz a felett: vajon valamely piacz eme vagy ama termelési területről látja-e el leginkább szükségleteit. Hiszen midőn mi a vámközösségnek fentartását Austriával indokoljuk, leginkább ezt szoktuk mondani : nem annyira attól tartunk, hogy Austria magas vámtételekkel fogja kizárni a mi nyers terményeinket ; hanem inkább attól tartunk, hogy mihelyt a csökken a kereskedelmi összeköttetéseknek azon sokasága, a mely most ezer meg ezer szálakkal összefűzi a két államot, meg fogunk szűnni azon előnyben részesülni, hogy Austria az árkülönbözet csekélyebb nuancainak ignorálásával