Képviselőházi napló, 1875. XIII. kötet • 1877. október 30–november 29.
Ülésnapok - 1875-299
289. országos ülés novemfíer 6. 1877. 139 A dotatiót a volt Deákpárt 30—70%-ban kikivánta felosztani. Ez felemelte volna a dotatiót mintegy 90 millióra. En azonban ezen kulcsot sem tartom helyesnek és elfogadhatónak. (Helyeslés a balon,') Az én nézetem szerint a dotatió kulcsa ott keresendő, a hol a jogtalanság határa kezdődik. Es ez hol van? Mi nem akarunk az osztrák nemzeti banktól egy garast sem. Mi nem az osztrákok pénzével akarunk gazdálkodni, hanem épen mi vagyunk azok, kik az osztrák nemzeti banknak adunk pénzt, mert minden forint, minden bankjegy, mely ezen országban forgalomban van: hitel, a melyet Magyarország nyújt az osztrák nemzeti banknak. Már most kérdem: van-e abban csak egy csép méltányosság is, hogy Magyarország kamat nélkül kölcsönözzön milliókat a nemzeti banknak azért, hogy ez azon magyar hitelt az osztrák ipar és kereskedelem érdekeire fordítsa? Hallottam egy módját annak, hogyan lehetne ezen segíteni. (Halljuk]) Feltéve, hogy azon igazgatósági szervezet ugy maradna a mint van, — hogy a nemzeti banknak megadjuk azon jogokat, melyeket követel, hogy saját hitelüzletét a maga kénye szerint folytathassa ezen szervezet mellett is segítve vau a magyar hitel szükségleten, ha a dotatiót felemeljük azon összegre, melyet a Magyarország területén belől forgalomban levő bankjegyek kitesznek. Ez a hitelnek oly segítsége lesz, melyet Magyarország magának köszönhet, melyért senkinek sem tartozik hálával. S ennek módja ismét az lenne, ha a bankegységnek érintetlenül hagyása mellett kétféle bankók nyomatnának, magyar szövegüek és német szövegüek. és ha kimondatnék az, hogy a magyar szövegű bankjegyek kényszerforgalommal bírnak Magyarországon, a német szövegű jegyek pedig kényszerforgalommal birnak Ausztrában s végül ha kimondatnék az, hogy a mennyi magyarszövegü bankjegy forgalomban van Magyarországon, annyi legyen a magyar fiókok dotatiója. Ha ezen módszer elfogadtatnék, akkor a magyar kereskedőnek érdeke levén először az, hogy több dotatiója legyen; s másodszor, hogy a bankjegygyei mindenütt fizethessen, a magyar jegyek forognának nálunk s nevezetesen, ha a kormány ellenőrzési kötelességét is hiven teljesítené, hogy a magyarországi fiókok csak magyar bankjegyeket adjanak ki. S a kétféle bankjegyek ilyen felosztása mellett sem a bank ntm szenvedne károsodást, sem pedig a disagio veszélye fenn nem forogna, mert a bank köteles lenne Bécsben a magyar szövegű jegyeket a német szövegüekkel és viszont Budapesten a német szövegüeket magyar szövegüekkel beváltani. Van tehát képzelhető mód, mely azon nagy dotatió hibákat kijavítaná; de ez nem az, a melyet a többség jelentése határozati javaslatában proponál, s a mely semmiféle gyakorlati értékkel nem bir. A 80 milliónyi bankadósság képezi a harmadik okot, a miért én a törvényjavaslatot el nem fogadom. 24 milliónak elvállalása Magyarországra nézve oly teher, melyet én nem találhatok a bank dotatió egyetlen milliónyi felemelésévei compensáltnak. Igaz, hogy azon törvényjavaslatban nincs kimondva, hogy ezen adósság egy részét Magyarország elvállalja; de tudjuk, hogy az osztrákok ezt követelik és nem hiszem, hogy ebbeli követelésüktől elálljanak. E tekintetben bátor vagyok felolvasni Deák Ferencz azon szavait, melyeket 1867-ben deczember 14-ón mondott. Deák Ferencz az államadósági törvényjavaslat tárgyalásánál 1867. deczember 14-én igy szólt: „Én a ministerium és az országos küldöttség által velünk közlött adatok és felvilágosítások folytán a központi választmány jelentésében kifejtett okoknál fogva a törvényjavaslatban ajánlott évi járadék mennyiségét olyannak tartom, mely a méltányosság azon mértékét, melyet erőnkhöz képest elvállalhatunk, tul nem haladja. Elvállalom tehát azt a törvényjavaslat szerint azon kijelentéssel, hogy mivel én a nemzet és a nemzet közti egyezkedést nem kívánom ugy tekinteni, mint vásári alkudozást, ezeu összeget olyannak tartom, melyen tul semmi esetben sem léphetünk, s kijelentem, hogy abba sohasem tudnék beleegyezni, miszerint ezen elvállalt összegen felöl utóbb bármi követeléseket is elfogadunk." Ezen kijelentés azt bizonyítja, hogy Deák Ferencz a kiegyezési alkudozásokkan ezen összegben a ránk sulyosodható terhek határát ismerte el és a mi legfőbb kifogásom az igen t. ministerelnök ur és a többség kiegyezési politikája ellen az: az, hogy ők a kiegyezési alkudozásokban az engedékenység határát nem ismerik. (Igazi ugy vanl a bal felöl.) Minthogy a t. kormány a bankkérdést a kiegyezési alkudozások kiegészitő részének vallja, ezen okból sem fogadhatom el ezt, különösen akkor, midőn nem tudom, hogy annak többi része minő lesz vagy lehet? Azt hiszem, hogy a kormány eljárásában a legnagyobb hiba volt az, hogy ha meg volt győződve, — pedig meg volt, — hogy az önálló vámterületet felállítani nem fogja és ha a közösség alapján akart alkudozni az osztrák nemzeti bankkal: ugy e kérdést a többi kiegyezési j kérdéssel összebonyolítani nem lett volna szabad, | nem lett volna szabad a veszőket összekötni, me| lyeket egyenkint könnyebben lehetett volna szót-. ] törnie. A helyes eljárás az lett volna, hogy a ! : bankra nézve az osztrák nemzeti bankkal kösse ] meg az egyezményt külön, s az mindenesetre jobb • lett volna ennél, mivel a bankkérdés elvesztette : volna fullánkjait, mely azután minden téren vere' séget hozott a magyar kormányra. 18*
