Képviselőházi napló, 1875. XIII. kötet • 1877. október 30–november 29.
Ülésnapok - 1875-299
299 országos ülés november 6. 1877. 123 pellatiója a ministerelnök úrhoz, a nénietorszaggal kötendő kereskedelmi szerződés tárgyában. Elnök: A képviselő ur a mai ülésben a szokott órában megfogja tenni interpellátióját Következik a napirend. Az osztrák-magyar banktársulat létesítéséről szóló törvényjavaslat átalános tárgyalásának folytatása. Steinacker Ödön: Tisztelt ház! Midőn az előttünk fekvő törvényvavaslat mellett szólalok fel, teszem azt részben azon indoknál fogva is, mivel a közvetlenül az előtt tárgyalt kiegyezési törvényjavaslatok ellen szavaztam. Teljesen osztozván a jobboldali ellenzék azon nézetében, hogy a bankügy jogilag tekintve, nines organikus összefüggésben a többi kiegyezési kérdésekkel, másrészt nem tagadhatom meg a Wahrmann előadó által constatált tény igazi voltát, hogy ezen kérdés az ügyek jelen állásában a kiegyezési kérdések egyikét képezi és a többiektől, de csak az elintézés egyidejűségére nézve el nem választható. A szesz- ós czukoradóra vonatkozó törvényjavaslatokat azért nem találtam elfogadhatóknak, mért én az Anstriával való nem csak politikai, hanem közgazdászati, és pedig egészséges, őszinte és tartós kiegyezésnek határozott hive vagyok. Ilyennek pedig a jelenlegi kormány által különböző stádiumokban és színekben bemutatott javaslatok összegét nem tarthatom. Nem gáncsolom a fusio alapján létrejött kormányt azért, hogy ő a birodalom másik felével folytatott tárgyalásoknál nem birt úgynevezett nagyobb eredményeket kivívni, mert hát „ultra posse nemo obiigatar" ; nem akarom mórlegelni a szakismeret és a diplomatiai ügyesség azon fokát, melylyel a minister urak a nehéz feladat megoldásához fogtak ; ellenkezőleg el kell ismernem különösen a ministerelnök úrban azon önfeláldozást, melylyel lemondott a cátói következetesség legcsekélyebb bábórairól és a népszerűség bőven élvezett megszokásától ; tisztelem azon nyíltságot, melylyel megmutatta, mennyi téves nézetet kell megváltoztatni, mennyi kedvencz eszmét kell feladni az embernek, ha ellenzéki vezérből minister lesz, és ha vele egy nézeten vagyok is arra nézve, hogy Helfy képviselő ur nehezen fog valamikor a vörös bársony székbe ülhetni: ezt mégis azon egy, de csakis azon egy szempontból sajnálom, hogy a világnak nem lesz alkalma meggyőződni arról, mily szívósan ragaszkodik Helfy képviselő ur mint minister ellenzéki elveihez és tetté változtatja minden nyilatkozatait. Legkevésbbé sem kételkedem a mostani ministerium jóakaratában, jó szándékában, melyet oly ragyogó színekben festettek Falk Miksa és Prileszky Tádé képviselő urak; de igen sajnosnak tartom, valódi szerencsétlenségnek tartom az országra nézve, hogy a tisztelt kormány harmadfél évvel előbb nem tudta és nem akarta azt, a mit most tud és akar, hogy alaptalan illusiókban ringatta magát és a nemzetet ugy a saját képessége mint a nemzet erejére és valódi javára nézve. Nem helyeselhetem azon álláspontot, melyből a t. kormány kiindult, midőn a tárgyalásokat a birodalom másik felével megkezdette, és a mely más eredményre nem vezethetett, még ha az utak és módok jobban lettek volna is választva, mint a hogy tapasztaltuk. Mert már a tárgyalások czélja volt, hazánkban és annak Ausztriához való viszonyában állapotokat állandósitani, melyeket én ugy politikailag mint közgazdászatilag egészségeseknek, természeteseknek, az állandóság garantiáival vagy csak lehetőségével biroknak el nem ismerhetek. Az államiság külsőségeinek túlságos dódelgetése, a nemzeti hiúságok ós nagyhatalmi törekvések cuítusa, a valódi nemzeti érdekek elhanyagolása, az állami kötelességek ki nem elégítő teljesítése, az anyagi fejlődés feltételeinek ignorálása, a szellemi haladás egyoldalú előmozdítása, ós más szomorú momentumok képezik hazánkban a lefolyt tiz év signaturáját. Ezeknek folytatása helyett várható felismerése valóban más, magasabb ezélpontok kitűzésére vezethette volna a fnzionalis kormányt, mint a minőknek tartom azon félszeg terveket és intézkedéseket, melyek épp ugy az ország belkormányzatában, mint a birodalom másik felével való kiegyezési törekvésekben és kísérletekben nyilvánultak. Az érdekellentétek mesterséges növelése, azon kisszerű és rövidlátó alkuvás, mély a lajthántuli nemzetekben nem testvéreinket látta, melyekhez magasabb kölcsönös érdek fűz, a monarchia eszméjének inkább háttérbe szorítása mint gondos ápolása, nézetem szerint súlyos vádakként nehezednek kormányunkra. És valóban az európai események eléggé világosan hirdetik már, hogy Európának egy erős, egységes akaratot kifejteni képes osztrák-magyar birodalomra, és különösen Magyarországnak magának egy monarchiára szüksége van. Es erre hazánknak más viszonyok közt is mindig szüksége lesz. Erős monarchia pedig a két részei ugy politikai mint gazdasági életének, tehát hitelviszonyainak is bizonyos közössége nélkül nem gondolható. Ezen szerves közösség eszméjének nagyban és egészben kielégítő kifejezése azon osztrák-magyar bankintézmény, melyet az előttünk fekvő törvényjavaslat létesíteni szándékozik. Ilyen bank teljesen meg fog felelni a tényleges viszonyoknak, hazánk azon korlátolt állami önállóságának, melyet az 1867-dik évi kiegyezés megállapított. Mert hogyan lehet, a mint azt a bizottsági jelentés teszi, önálló államról beszélni, a hol a népképviseletnek semmi döntő befolyása a külpolitikára nincs, mely teljesen absolutisticus mócton vezettetik. Mert hogy a delegatiók sajnálatra méltó intézménye a parlamenti ellenőrzést és kezdeményezést nem pótolhatja, ugy hiszem 16*
