Képviselőházi napló, 1875. XII. kötet • 1877. september 15–október 29.

Ülésnapok - 1875-292

292. országos Illés oktáber 27.1877. 363 a főtanács által, hogy annálfogva működésükről közvetlenül a közgyűlésnek tehettek volna jelentést és nem közvetve a főtanács utján. De épen ezen viszony megállapításánál találkozunk a beszédem kezdetén általam jelzett le nem küzdhető erős elő­ítéletekkel, melyekkel bizonyos körülmények között transigálni kell. A legbefolyásosabb bankrészvé­nyeseknek és a bank döntő embereinek nézetei az érintett pontokban határozottan tévesek; de oly erős meggyőződésen alapulnak, hogy azokat ez idő szerint megingatni alig lehet, s ezen meggyő­ződésük — felületesen ítélve — indokoltnak is látszik. Az osztrák nemzeti bank ós vezetői főleg az utolsó években isméielve voltak tanúi a legna­gyobb kereskedelmi- és börze-válságoknak. Látták, hogy számos bank, mely nagyobb, kisebb tőkével alapíttatott s melynek élén sok helyütt szakképzett, bizalmat érdemlő tekintélyes egyének állottak, tönkre ment. Láttak ilyen bankokat összeroskadni mindkét állam területén, Bécsben, Prágában, Brünn­ben, Gráczban, Salzburgban, Linzben. Lembergben, Budapesten, Szegeden, Aradon, Győrött, Temesvárit s más helyeken: mig az ő intézetük tekintetbe alig jöhető veszteségeket szenvedett, osztalékokat fize­tett ós tartalékát erősbitette. Lehet-e csodálkozni azon, hogy ők a különböző sok tényezőt és hatá­sukat figyelembe nem véve. sikerük okát csakis azon rendszerben látják, melyet követtek, s mely­nek ők megcsontosult képviselői; hogy csalha­tatlanságukban maguk is hisznek ós a nézetüktől való minden eltérést eretnekségnek mondják? Midőn az osztrák nemzeti bank ma is látja, hogy a „Eitterschaftliche Privatbank" Stettinben, egy' igen szolidnak tartott és még jegykibocsátási joggal is fölruházott bankintézet Poroszországban. egy nappal azután, a melyen részvényei 12l D /„-al jegyeztettek, csődbe jutott és nemcsak részvénye­sei' egész tőkéjüket elvesztették, mert a leszá­mítolt váltóknak fele behajthatatlannak mutat­kozik, hanem hitelezői és bankjegyeinek birto­kosai csak részben fognak kielégíttethetni: cso­dálkozhatni-e, ha az osztrák nemzeti bank azon rendszerhez és szervezethez nagyjában szívósan ragaszkodik, mely az ő nézete szerint intézetét évtizedeken át a válságoktól megóvta ? Azt hi­szi-e a t. ház, hogy ily előzmények után, ily ta­pasztalatok mellett könnyen meggyőzhetni a vál­lalkozó pénzerőket nézetük tévességéről, arról, hogy a mit ők elvitathatatlan igazságnak tarta­nak^ az csak alaptalan előítélet ? Azt hiszi-e a t. ház, hogy a tőkét oly könnyen meglehet nyug­tatni az iránt, hogy 'az igazgatóságoknak mesz­szebbre terjedő hatásköre és továbbra menő be­folyása következtében a bank nagyobb veszélynek nem lesz kitéve? És azt hiszi-e a t. ház, hogy ezen alaptalan, de épen mert alaptalan, annál erősebb előítélet csak a róssvényesek körében uralkodik és nem sok más körben is, a melyek bizalmától nem a részvények értéke, de a bank­jegyek értéke függ ? Azon korlátolt előítéletek egyi­kével van itt dolgunk, melyek az általam idézett nemzetgazdász kijelentése szerint figyelembe ve­endő tényezőkké válnak, s melyekkel — bár ne­héz szívvel — okosságból gvakran transigálnunk kell. Áttérek most azokra, miket Chorin és Lich­tenstein képviselő urak a dotatióra nézve felhoz­nak. Ez —• megengedjük — az egyezségnek me­gint egyik gyöngéje, melyet azonban a bankügyi bizottság többsége sem iparkodott leplezgetni, A bizottság többségének jelentése, ha nem fejtegeti is oly kimerítően, mint a különvélemény, de ép oly nyomatékkal emeli ki az 50 millió forint do­tatió elégtelenségét. A bizottság többsége e kér­dést annyira fontosnak tekinti, hogy a kormányt oly administrativ s törvényhozási intézkedések tó­telére utasító határozatra akarja felszólítani a t házat, melyek a dotatió elégtelenségét az országra nézve kevésbbé érezhetőnek tegyék. A bizottság többsége tehát e pontban ép ugy érez, mint a kisebbség, mely utóbbi azonban szerény nézetem szerint itt is túllő a czólon, s többet állit, mint a mennyit bebizonyítani lehet. (Halljuk!) Akisebb­ségnek már ezen első kijelentése: „hogy Magyar­ország jogosítva van saját -rendelkezésére annyi bankjegyet kívánni azon intézettől, melyre a jegy­kibocsátás kiváltságát ruházza, a mennyire a ma­gyarországi reális hiteligényeknek mindenkor szük­sége van", rendkívül veszélyes tant hirdet, mely nemcsak a tudomány minden ismert követelmé­nyével, hanem még az üzletélet jól felfogott ér­dekeivel is merő ellentétben áll. A kibocsátandó és kibocsátható bankjegyek mennyisége nem függ­het csak a hiteligények nagyságától; hisz a hitel­szükségletnek úgynevezett realitása nem bírálható meg soha tökéletesen. A kibocsátható bankjegyek mennyisége attól függ: mennyire képesek e jegyek magukat forgalomban tartani ? Ezen képesség a készpénzben fizető bankoknál csakhamar kitűnik. Az ilyen bank kénytelen még a reális hitelszük­ség kielégítését is megszorítani, vagy egészen megtagadni, mihelyt jegyei nagy mennyiségben bemutattatnak pénztáraiknál beváltás végett, s nem fog váltóleszámítolás utján u,abb bankjegyeket ki­bocsátani, ha azt tapasztalja, hogy értük rögtön készpénz követeltetik, mely a bank rendelkezésére megfelelő mennyiségben már nincsen. Oly ban­koknál azonban, melyek jegyeiket kényszerforga­lomban tarthatják : rögtön nem észlelhető, hogy túlságos mérvben bocsátottak-e ki jegyeket; de azért ez nem kevésbé veszélyes a kényszerforga­lommal biró államokban, mint a rendezett valu­tákkal bírókban. E veszély nem abban fog mu­tatkozni, hogy a bank pénztárait megrohanják, a kamatokat felemelik, a hitelt megszorítják és pénz­válság áll elő: hanem mutatkozni fog az árak és 46*

Next

/
Oldalképek
Tartalom