Képviselőházi napló, 1875. XII. kötet • 1877. september 15–október 29.

Ülésnapok - 1875-292

364 2&2 országos Illés október 27.1877. a munkabérek nem indokolt általános emelkedésében, a vállalkozási szellemnek a rendszeres fejlődést túlszárnyaló egészségtelen espansiójában és utolsó sorban gazdasági krisisben. {Helyeslés a • középei/.) A készpénzben fizető bank fizetésképessége fenntartási ösztönében találja a direotivát és itt törvényhozási vagy alapszabálybeli intézkedések a kibocsátandó jegyek megszorítására, ugynevezevt contingentálására fölöslegesek. így pl., a I.IÜÍ.ÓCII vezetett franczia, és a szintén jól vezeteti porosz bank, annak idején, igen helyesen, i.oríátot nem ismertek. Ellenben a kónyszerforgalmi jegyket kibocsátó bankoknál ilynemű korlátok, a cuiit); g« ntáiás egyik vagy másik neme egészen ki nem kerülhető ép ugy, a mint egészen ki nem kerül-iető ez egy különböző államoknak szolgáló es különböző érdekeknek megfelelő banknál, mint a m Ívnél az összeg contiogentálása karöltve jár az érdekek contingentálásával. (Helyedén a középen,.) Ez oknál fogva a német birodalom, daczára a poros? baukszenezet sikerének, mégis a német biroualmi bank bzámára a contingentálás elvét fogadta el. Es ez oka annak, hogy a bank-bizottság többsége, mely elvben helytelennek tartja a eontiiigentálást és jelenleg is más szervezetet óhajtott volna: azt ez alkalommal a nem készpénzben fizető közös banknál megtámadandónak nem vélte A contingentálás elvének elfogadásával elsőrendű kérdéssé vált a contingentirozandó összeg nagysága, Ezt a törvényjavaslat az érczpénzzel fedezett jegyeken tul 200 millióban állapítja meg; oly összegben, mely felfogásom szerint túlságosan csekély, és ez azon pont, hol leginkább megboszulja maga; az általam már felhozott sajnos körülmény, hogy a tárgyalások folyamában a kormányok egymással szemben inkább a maguk államának érdekeit

; mint a banktársulat szűkkeblű felfogásával szemben, vállvetve, s akkor talán sikerrel a közös érdekeket védelmezték. Hónapokon keresztül folytak a tárgyalásom az iránt: vajon ezen 200, illetőleg 210 millió forintból Magyarország 60, 55 vagy 50 milliónyi — Ausztria ezéljaira semmi szin alatt nem fordítható. — dotatiót nverjen, a helyett, hogy ezen vitának a b anktársulat szükkeblüsóge és soliditási hypocrisise leküzdésével a contingentirozandó 200 milliónak méltányos felemelése által közösen véget vetettek volna. (Helyes!) Nem tagadom, hogy a contingentirozandó összegnek helyes ós minden szempontnak megfelelő meghatározása mindenütt igen nehéz feladat. Még nehezebb ez Ausztria-Magyarországban, hol egyrészt a forgalomban lévő nagymennyiségű állampapirpénz és ennek az 1867 : 15. t.-cz. 5. §-a folytán időről-időre változó volta, másrészt az egyes vidékek nemzetgazdasági viszonyainak nagy különbözősége, részben ki nem számítható, részben ingadozó tényezőket képeznek, melyek a bírálatot nagyon megnehezítik. De bármiként nézzük is a dolgot, az az öszszeg, mely az utóbbi tizenöt esztendőben szükségesnek tekintetett, a jövő tiz évre — daczára az államjegyek időközben bekövetkezett szaporításának, — elégségesnek nem mondható : ha csak a monarchia közgazdasági haladását ós fejlődési képességét tagadni nem akarjuk. Nem mintha azt akarnám mondani, hogy állandóan nagyobb bankjegyösszegre lesz szükség; de bekövetkezhetnek oly kereskedelmi conjuncturák, melyekben — a nélkül, hogy tulspeculatióról, vagy egészségtelen vállalkozásokról lehetne a szó, a túlságosan szűkre szabott határ károsnak fog mutatkozni. Van azonban egy ok, mely ellene szól annak, hogy a szóban levő intézkedés megváltoztatása határozottabban követeltethessék, s ez az, hogy a contingentirozott összeg emelése valószínűleg azon gyanúsításra szolgáltatna alkalmat, hogy ez nem az ipar és a kereskedelem, nem a forgalom érdekében történik, hanem csak azért, hogy a két állam pénzügyi kormányzatának megadassák a lehetőség, hogy a bank hitelét gyakrabban és nagyobb mértékben igénybe vegyék. S valljuk meg őszintén, sem a monarchia kormányai 1867. előtt, sem hazánk, sem Ausztria kormányai 1867. után sem az úgynevezett független bankigazgatók 1867. előtt és 1867. után nem bizonyultak annyira elvhíveknek és szilárdaknak, hogy ezen gyanúsítás ellen a múltra utalva síkra lehetne szállani. Tény az, hogy Ausztriában attól félnek, hogy a magyar pénzügyminister vissza fog élni a bankkal; mi Magyarországon — főleg az utolsó év ismert kétes manipulátiói folytán, — attól félünk, hogy az osztrák pénzügyminister fog vele visszaélni, s a külföld attól tart, hogy mindketten fogják ezt tenni, s ennek fejében talán még a közös pénzügyminister harmadiknak áll majd be a szövetségbe. (Élénk derültség.) Ezen combinált és oomplicált föltevéseknek csak ugy lehet véget vetni, ha a contingentirozott összeg maga bizonyos mértékben kizárja a visszaélés lehetőségét. (Nyugtalanság a baloldalon.) Ha 200 millió forintban állapittatik meg a contingentirozandó összeg, akkor Ohorin és Lichtenstein képviselő urak maguk is megengedik, hogy a bank Magyarország rendelkezésére a meghatározottnál nagyobb dotatiót nem bocsáthat; s magam is azt hiszem, hogy a dotatiót, mely másra mint Magyarország ezéljaira soha nem fordítható, méltányosan talán néhány millióval nagyobb öszszegre lehetett volna megszabni, de jelentékenyen nem emeltethetett. Ohorin ós Liehtenstein képviselő urak azonban ezen 50 millió forintnyi dotatió értékét leszállítják — anélkül, hogy ez indokolt volna — azon két állításukkal, hogy ,,a dotatió és a tényleg igénybe vehető készpénz között nagy a külömbség", továbbá, hogy ,,az 50 millió forint-