Képviselőházi napló, 1875. IX. kötet • 1876. deczember 4–1877. január 25.

Ülésnapok - 1875-199

E2"2 199. országos ülés Január 2%. 1877. nagy progressiókban emelkednek, alig leszünk képesek; de mondom ezen kérdésekkel foglalkozni nem kivánok ; csupán csak két körülmény kijelentésére szorítkozom. Egyike ezeknek az, hogy ha a tárgyalások további folyama alatt az eddigi megállapodások elvi részén bármely rés is üttetnék: ezt felfogásom szerint mint az országra károsat, elfogadhatlannak tartanám. Kijelentésére továbbá annak, hogy ezen kérdések megoldásának további halasztását megengedni nem szabad, tisztába kell jönni elvégre is a helyzettel. Nem lehet megengedni, hogy az orvoslás akkor jöjjön, mikor a crisis bekövetkezett és többé segíteni már nem fog. Én bizom a kormányban, hogy ezen eseteknek egyike sem fog bekövetkezni. De van t. ház, uzsorabajainknak egy másik forrása is és ez az igazságszolgáltatás hiányossága. Az igazságszolgáltatás jósága és olcsósága kétségkívül az uzsorának egyik leghatalmasabb ellenszere. A mindennapi tapasztalás bizonyítja, hogy oly országban, a hol a hitelnek az üzletviszonyoknak nem kell küzdenie oly eshetőségekkel, mint nálunk, hogy t. i. a ki kölcsön ad, vagy üzletet csinál, el lehet reá készülve, hogy pénzét csak igen hosszú idő elteltével és igen nagy áldozatok árán fogja látni: oly országban mondom a tisztességes töke nem hever, hanem ezen tőkék concurrentiája, ha nem is szünteti meg, de mindenesetre mérsékli azon bajokat, melyeket az uzsorás tőkéknek úgyszólván monopóliuma hoz, és mert mikép emiitettem is, felfogásom szerint az igazságszolgáltatás az uzsorával benső és lényeges összeköttetésben van: méltóztassék nekem megengedni, hogy igazságügyi politikánkra ég administratiónkra vonatkozólag ép oly őszintén, mint röviden néhány észrevételt tehessek. Azon idő óta, mióta a takarékosság hazánkban politikai jelszóvá változott: természetes, hogy ennek hatása alul az igazságügyi administratió sem vonhatta ki magát, és mert azóta is folyton létezett más panasz is, mely az igazságszolgáltatás hiányaira és rosszaságára irányult: kettős volt a feladat, melyet a kormánynak ós az országgyűlésnek, mint czélt követni kellett. Egyike volt ezeknek a takarékosság, másika az igazságszolgáltatás javításának követelménye és mi e kettős irányt felfogásom szerint nem tudtuk szerencsésen kiegyeztetni. Mert, mit tettünk? Eeducáltuk a törvényszékek és bírák létszámát anélkül, hogy reducáltuk volna azon teendőket is, melyeket ezeknek el kell látniok, és ez t. ház, igen viszás helyzetre vezetett: mert ez azon eredményt idézte elő, hogy azon teendőknek igen nagy progressiókban emelkedett mennyiségét, a melyet annakelőtte 104 törvényszék látott eb ez idő szerint 64 törvényszék kénytelen ellátni, mindenesetre oly jelenség, melyben a logikát hiába keressük. De mint említem, kettős volt azon irány, melyben igazságügyi administratiónkat és politikánkat vezetni kellett, t. i. a takarékosság és javítás; felfogásom szerint első kötelessége lett volna a kormánynak és törvényhozásnak az alaki törvények revisiójára fordítani figyelmét. Nem kicsinylem én azon alkotásokat, melyek az anyagi magánjog terén hozattak, sőt ellenkezőleg örömmel fogadok minden oly lépést, mely a nemzetnek jogéletét a jogbiztonság stádiumához közelebb viszi. Azon időpontot pedig, midőn % törvényhozás egy jó anyagi büntető törvénykönyvvel, vagy a mire gondolni sem merek, egy jó magánjogi törvénykönyvvel fogja megajándékozni: epochalisnak fogom tartani mindenkor ; de igenis állítom, hogy viszonyaink közt első sorban is a mindennapi élet szükségleteiről kellett volna gondoskodni. Ezt nem tettük. Ott van, hogy többet ( ne említsek, az úgynevezett bagatell-törvény. Én lehetetlennek tartom, hogy azon súlyos bajokat, melyek e tekintetben országszerte nyilvánulnak, ós ezen apró perek ellátásának költséges és' hosszadalmas kezelését a törvényhozás tovább is tétlenül nézze. Nem csodálkozom, hogy a közvélemény felzúdul annak láttára, hogy csekély követelésekért értékes ingatlanok adatván el, a végeredmény az, hogy nemcsak a követelés nem nyer kielégítést, hanem a tetemes költségek által az adósnak terhei még szaporittattak is. Felfogásom szerint ennek véget kell vetni és pedig nemcsak az igazságszolgáltatás szempontjából; hanem azért is, hogy bíráink munkaerejűket a valódi, igazi jogszolgáltatásban érvényesítsék és annak szentelhessék. (Helyeslés a középen.) Ott van a hiányos perrendtartás revisiója. Igen hosszasnak kellene lennem, ha ezen kérdéssel részletesen akarnék foglalkozni. Én csak két körülményt akarok felhozni. Régen megérett az eszme jogászi és nem jogászi körökben, az utóbbiakban azoknál, kik peres ügyekkel bajlakodnak — ós én magam is ezen véleményben vagyok — hogy igazságszolgáltatási bajaink egyik főforrását a semmitőszóki intézmény fenállása képezi, azon intézmény, mely az írásbeliségen nyugvó perrendtartás keretébe nem illett be soha és daczára, hogy ezen nézet már tökéletesen megérett és hangzik a közvélemény minden oldalról: sajnos mégis, hogy e tekintetben mai napig sem történt semmi. Egy másik hiányos része perrendtartásunknak a hagyatéki ügyeknek mikénti ellátása. A ki tapasztalta a vidéken, hogy mennyit kell küzdeni az ügyvédnek és nem ügyvédnek, érdekelteknek és örökösnek, a ki látja azon iszonyú munkahalmazt, azon nagy költségeket, a melyekbe csekély összegű hagyatékok kerülnek: lehetetlen, hogy meg ne borzadjon állapotainkon. Ma-holnap oda