Képviselőházi napló, 1875. VIII. kötet • 1876. september 28–deczember 2.

Ülésnapok - 1875-168

168. országos ölé* november 20. 1876 ]4l lehető legnagyobb takarékosság ós önmegszoritás elvéből kiindulva, az állami intézmények közt eltörlés, egybeolvasztás, egyszeresitós és átalakítás által könyörület nélkül addig s odáig eszközli a megtakarítást, a meddig az államunkra rovott kötelezettségek az ország teljesítő képességével a helyes arányba nem hozattak, vagy concretabban kifejezve : a meddig államháztartásunk egyensúlya tökéletesen és véglegesen helyre nem állíttatott. Ezenkívül azon nagy optimismus irányában, mely tavaly a bécsi alkudozásoknak tekintetében nálunk uralkodott, beszédemben a következőket is mondottam. Semmiképen félre nem ismerhetem az illető kérdések nagyfontosságát és remélem, hogy megoldását Magyarországra nézve bizonyos anyagi előnyök követni fogják, föltéve, hogy e megoldás ésszerű módon történik; de azt várni, hogy ezen előnyök gyorsan beálljanak és egyátalában a pénzügyi vészes helyzetünk lényeges javítására szolgáljanak : ezt csalódásnak nyilatkoztattam. Ezen beszédemre a t. túloldal tagjai élénk helyesléssel azt viszonozták, hogy ha az általam fölállított előzményeket elfogadják: ezen előzmények igenis a belőlük levont következményeket vonják múlhatatlanul magok után; de épen ezen előzményeket nem fogadhatja el senki, kinek a magyar állam fentartása szivén fekszik. Továbbá viszonoztatott, hogy beszédem egész tendentiájából kilátszik, hogy én tulmagasra tartom kitűzőiteknek a magyar állam azon szerepét és ezéljait, melyek a nemzet meggyőződésében élnek, és melyek tekintetében a nemzet semminemű engedményt nem tehet. Végre nagyon neheztelték azt, hogy azon nagy várakozásokat, melyeket tavaly pénzügyi helyzetünk orvoslása tekintetében a bécsi alkodozásokba helyeztünk, illusiónak nyilvánítottam, mely alkalommal még megjegyeztetett, hogy e nyilatkozatom bizonyára meg nem felel nem csak a nemzet érzületének, hanem a nemzet érdekének sem. T. ház! Mindezen viszonzások kézzelfoghatólag a személyes momentum bélyegét viselik és tartalmaznak igenis meztelen állításokat; de egyetlen egy bizonyító okot sem. Vagy vajon bizonyító ok-e az, ha mondatik, hogy az általam felállított előzmények igenis múlhatatlanul a belőlök levont következményig vezetnek ; de épen ez előzmények el nem fogadhatók ? Bocsánatot kérek, de a logika épen ugy kérlelhetetlen , mint a mathematika. Ezen okból bizonyos következmény megbirálásánál nem az a kérdés: vajon az illető előzményei elfogadhatók-e vagy sem ? hanem csak az a kérdés forog fenn; vajon ezen előzmények helyesek-e vagy nem ? Azt pedig, hogy az átalam felállított előzmények nem helyesek: tavaly senki sem bizonyította be és azt hiszlem, hogy ezen bebizonyítás ma sem fog sikerüni; mert az előzmények a reális viszonyokból, köztudomású tényekből vannak merítve. Egyébiránt ha mégis valaki e bebizonyítást meg akarná kisérleni: annak ellenében ékesebb szóló tanú nem létezik épen az előttünk fekvő költségvetésnél. Vajon továbbá bizonyító ok-e az, ha mondatik, hogy a nemzet a meggyőződésében élő állami szerepnek és czóloknak tekintetében semminemű engedményt nem tehet? T. ház! Sí parva licet componere magnis, — a franczia nemzet is vindicált magának oly szerepet es törekedett oly czélokra, a melyek tekintetében ő azt Mtte, hogy absolute semmi engedményt nem tehet; de ez nem akadályozta, hogy ezen nagy és hatalmas nemzetnek a megveretés következtében a német-franczia háborúban sokkal szerényebb szerepre, sokkal szerényebb czélokra kellett magát reá szánnia azokhoz képest, a melyek azelőtt a meggyőződésében éltek; talán azt fogják ellenvetni, hogy ezen analógia nem helyes azért, mert a franczia nemzet túlerővel biró ellenség ellen viselt háborút: mig a mi nemzetünk legalább előlegesen a bókét élvezi; de ezen ellenvetés nem áll; sőt ellenkezőleg, a mi nemzetünket sokkal veszélyesebb ellenség fenyegeti, mint fenyegette Francziaországot a német hadsereg; oly ellenség, a melynek távoltartása az eddigi módon nemzetünk életerejét emészti meg; oly ellenség, a melynek győzelme a mai viszonyok alatt nemzetünk, nemcsak anyagi, hanem erkölcsi javainak elpusztítását is jelentené. Ezen ellenség — nyíltan kimondom — a fizetési képtelenség, a bukás! T. ház! A leghatalmasabb külellenség ellen vitéz nemzet utolsó lábig harczolhat és vagy győzni vagy legalább becsülettel fog elveszni; de azon belső ellenség ellen, mely nemzetünket fenyegeti: minden életfeláldozás nem használ semmit és örökké igaz marad azon tétel, melylyel Schiller Fridrik „messinai menyaszony" czimü drámája végződik: „Das Lében ist der Giiter höchstes nicht, Der CJebel grösstes aber ist die Sémiid.-1 Egyébiránt az sem áll, — legalább nem azon értelemben, a melyben értetett, — hogy t. i. nemzetünk — ós hangsúlyozom uraim, hogy itt első sorban a született magyarokat tartom szem előtt, — hogy nemzetünk, mondom, a magyar állam kérdésben forgó szerepének és czéijainak tekintetében semminemű engedményt tenni nem volna hajlandó. Megengedem, hogy ez korábban igy volt; mert fájdalom a nagy hatalmi vágy e hazában rendszeresen neveltetett és tápláltatott; de mióta épen a saját erőnk túlbecsülésének következtében az inség kísértete mindig átalánosabban és erősebben kopogtat ajtainkon a nélkül, hogy négy évi experimentálásnak daczára azon formulát kitalálták volna, a melylyel ezen kísértetet teljesíteni