Képviselőházi napló, 1875. VIII. kötet • 1876. september 28–deczember 2.
Ülésnapok - 1875-168
140 168. országos ülés november 20. 187$. ez bizonyítja az eddigi pénzügyi politika elhibázottságát, az eddigi államháztartásunk tarthatlanságát és az orvoslás lehetetlenségét ezen államháztartás keretén belől. T. ház! fölötte szomorú elégtétel mindazokra nézve, a kik tavaly az 1876-iki költségvetést és átalában a kormány által választott pénzügyi politikát illusoriusnak nyilvánították: ma arra utalhatni, hogy az idő, mely azóta lefolyt, nekik és nem a t. kormánynak adott igazat. Higyjók el, uraim, hogy ezen elégtétel nekem is igen nehezemre esik. De annak, a ki a hazának valóban használni akar; annak, a ki a reális viszonyok helyes felfogásában arra nézve, a minek jönni kell és a mi jönni is fog, magával tisztában van; szóval annak, a ki nagyfontosságú kérdések megbirálásával nem érzelmének és képzeletének, hanem az ész és a logikai gondolkodás parancsolatjainak engedelmeskedik: annak, mondom, a teljes igazságot elhallgatni nem szabad, bármilyen keserves, bármilyen fájdalmas legyen is. Ezen elvet a tavalyi költségvetési tárgyalás alkalmával tartott beszédemben is követtem és ezen elvet követvén, mindazt, a mit akkor mondottam, ma is teljesen fentartom; mert az azótai tapasztalataim és kivált az előttünk levő költségvetés engem az akkori meggyőződésben csak megerősítettek. Ha pedig a tavalyi költségvetési beszédemet az előttünk fekvő költségvetés irányában fentartom: akkor az elméleti következtetés az, hogy mindazon viszonozások, a melyeket az emiitett beszédem előidézett, ma is teljes aetualitással bírnak és hogy tehát elvitathatatlan jogom ezen viszonozásokra a mai beszédemben reflectálni. Sőt ezen reflectálás nemcsak jogom, hanem egyenesen kötelességem, a melyet az általam képviselt ügy parancsol nekem; mert a tavalyi és mai álláspontom azonosságának következtében az emiitett, vagy legalább hasonló viszonzások ismétlése a jelen vita alkalmával könnyen megtörténhetik, mert ellenkező esetben, mint tavaly, az elhallgatásra lennék kárhoztatva, miután a házszabályok és pedig joggal a másodszori felszólalást ugyanazon tárgyhoz szorosan megtiltják. De mielőtt e kötelességemnek megfelelni készülök, bátor vagyok néhány szót előre bocsátani. T. ház! A pénzügyi bizottságban azon nézet győzött, hogy a jelen komoly pillanatban, csupán csak a deficzit fedezésének kérdésére kell szorítkozni, minden egyéb kérdést pedig el kell napolni. Én e nézetet teljességgel nem helyeselhetem. Igenis, nagyon komoly időben élünk s minden nap háborút hozhat reánk; mind a mellett még mindig remélhető, hogy a monarchia legalább tavaszig élvezi a békét; sőt azon remény sem adandó még fel, hogy a monarchia egyátalában meg fog kiméltetni a háborútól. Ha pedig igaz, hogy pénzügyi vészes helyzetünk orvoslása gyökeres reformokat igényel, minek szükségét az előttünk fekvő költségvetés is valóban elegendoleg igazolja; ha ez igaz, mondom; akkor nem látom át, miért kellene ezen reformokat elnapolni azért, mert a monarchia később vagy hamarább háborúba keveredhetnék. Én részemről legalább azon nézetben vagyok, hogy a béke azon idejét, mely rendelkezésünkre áll: lehetőleg fel kell használnunk annál inkább, mert minden további elnapolás pénzügyi helyzetünk orvoslását mindinkább s inkább kérdésessé teszi. Egyébiránt tekintettel arra, hogy néhány hét múlva köztudomásúlag az uj kiegyezés kérdése tárgyaltatni fog: az illető nézetben semmi consequentiát sem találok. Uugyan miért nem néznek ezen kérdés megoldásának tekintetében is a jelen pillanat komolyságában akadályt ? S valóban, a pénzügyi vészhelyzetünk orvoslásának kérdése még sokkal égetőbb a vám és bankkérdésnél. Ezen meggyőződésben lévén, átmegyek most már azon retrospectiv reflexióhoz, melynek tárgyát a tavalyi költségvetésről szóló beszédben, valamint az arra vonatkozott viszonzások képezik. ígérem, hogy csak azt fogom érinteni, a mi álláspontom igazolásához az előttünk íekvő költségvetés irányában szükségképen tartozik. T, ház! A tavalyi költségvetési beszédemnek gondolatmenete röviden következő volt: Magyarország eddigi kormányzati rendszere azon rendszer után képeztetett, melyen Európa elsőrangú államainak szervezete alapszik. Ezen rendszer Magyarországra oly kötelezettségeket rovott, melyeknek az ország maradandólag csak akkor felelhetne meg, ha a népgazdaság és a népműveltség tekintetében oly magas fejlődési fokon állana, mint a nyugot-európai államok. De miután hazánk ezen fejlődési foktól, fájdalom, még nagyon távol áll s miután azon eszközök, melyek Magyarországnak ezen fejlődési fokra való emelésére egyedül alkalmasak és melyek közt a rendszeresen vezetett bevándorlást nagyobb mértékben a legsikeresebbnek és leghathatósabbnak tartom; miután ezen eszközök, mondom, hatásuk tekintetében jó hosszú időt igényelnek, melyet hazánk jelen vészes helyzetében teljességgel nem várhat meg: az elméleti következtetés az, hogy vészes helyzetünk valóságos oka azon szembetűnő bal irányban keresendő, mely az ország teljesítő képessége és azon kötelezettségek közt rejlik, a melyeket a magyar államnak az eddigi rendszerénél fogva elvállalnia kellett; hogy e szerint a lehető legnagyobb reductiók és reformok azon államháztartás keretén belül, mely e rendszerrel elválaszthatatlanul összefügg, a bajon nem segíthetnek, sőt inkább a jelen rendszer alapján minden orvoslási kísérletek a bajt csak hosszabbítják és ezáltal egyszersmind rosszabbítják, hogy tehát csak gyökeres rendszerváltoztatás vezet az óhajtott orvosláshoz és végre, hogy e rendszerváltoztatásnak olyannak kell lennie, a mely a
