Képviselőházi napló, 1875. IV. kötet • 1876. január 14–február 15.

Ülésnapok - 1875-84

84 országos ülés február S. 1876. 2Sl Jól tudom, hogy nincsen ma ideje annak, hogy a dohány-egyedáruság eltörléséhez fogjunk. De igen is ideje van annak, hogy fenntartsa a t. ház az országgyűlésnek folytonosan kifejezett óhajtást és nézetét, a mely szerint az állam polgáraira nézve legalább erkölcsiség tekintetében károsabb intézkedéseket ne hozzon törvénybe, mint eddig hozattak. Igen élénken emlékszem 1867-re, midőn az akkori Deák-párt, vagy jobboldal, egyik igen érdemes tagja, Somssich Pál, kért a ministertől felvilágosítást : hogy vajon ezen dohányjövedékről szóló törvény nem fog-e az ország óhajtása ellen, hogy az egyedáruság akkor, mikor az országnak ezen jövedelme másként pótoltathatik, megszüntethessék, megörökítetni? s élénken emlékszem, hogy az akkori pénzügyminister, Somssich Pál képviselő ur és a háznak megnyugtatására kijelentette, hogy igenis a dohányegyedáruság nemcsak, hogy megszüntethető, hanem más adó nemekkel is pótolható. Igaz, hogy azon idő óta a dohányegyedáruság eltörlésére egyéb nem történt, minthogy az akkori többség körülbeiől 1870-ben egy bizottságot küldött ki; de ugyanakkor az akkori többségnek egy másik pénzügyministere Kerkapoly Károly képviselő ur biztosította a képvielőházat arról, hogy minél kevésbé korlátoljuk, a közönséget a termelésben: annál inkább előmozdítjuk az egyedáruság megszüntetését s továbbá azt monda, hogy a saját használatra ós kivitelre való termelést egészen szabadelvüleg akarja rendezni s igy odajuttatni a közönséget, hogy jó eleve elfoglalhassa a piaczot. Tehát az országgyűlésnek soha sem volt szándéka az 1868. XIV. törvényczikknél anyagilag, szellemileg károsabb törvényt alkotni. Ezt kívántam a t. háznak figyelmébe ajánlani. Élénken fog emlékezni a mostani kormány t. elnöke is, hogy ő velünk együtt mindig azt monda, hogy az egyedáruság anyagilag, szellemileg is kárára van az országnak s azon időben, mivel az más adónemmel pótolható : iparkodni kell az egyedáruságot megszüntetni. Sőt a ministerelnök ur velünk együtt még bizonyos határidőt is óhajtott megszabatni. Azon határidők elteltek: többé vissza nem hozhatók. En azonban ezeket most szinte csak azért emiitettem fel, hogy kérjem a t. házat, hogy elégedjék meg az 1868. XIV. törvényczikk rendeleteivel addig, mig — adja isten, hogy legyen az minél előbb, — az még azon helyzetbe jöjjön, hogy a dohányegyedáruság megszüntethető lesz. S ha már ez némi anyagi teherrel jár is, de legalább több erkölcsi káros hatású terhek ne rovassanak a honpolgárokra. Azt mondja a pénzügyminister ur indokolásában, hogy a 12. g-t azért kellett indítványba hoznia: mert a csempészkedést akarta megakadályozni s ennek következtében a községi elöljáróknak, városokban a rendőri tisztviselőknek, kötetelességükké kívánja azt kimondatni, hogy ha és a mikor megszagolnák vagy ha meg nem szagolnák is, tartsák kötelességöknek és teljesítsék mindazt, mit én a magam meggyőződése szerint csak pénzügyőröktől tartok megkivántatónak. Először tehát megjegyzem azt, hogy a §-ban — — (Zaj. Elnök csenget.) Nincs jogom követelni, hogy a t. képviselő urak meghallgassanak, az egyet azonban szabad kórnem az elnök úrtól, hogy most különösen is egy kissé beteges lévén, legalább csendre kérje a házat. (Halljuk!) Elnök: Tökéletesen igazsága van a képviselő urnák. Kérem a ház tagjait ne méltóztassanak oly hangosan társalogni. Madarász József: Higyjék meg önök kötelességünknek tartjuk, hogy meggyőződésünket előadjuk; önöknek szabadságukban van minket leszavazni. En tehát azt vélem, hogy először is a t. kormány összezavarja azt, hogy kinek mi a hivatali kötelessége. Én tagadom, hogy a községi elöljárónak ; de még azt is tagadom, hogy a községi szolgáknak az a hivatásuk, hogy a mint egy szaglász valamely pénzügyőr megrántja egyiknek vagy a másiknak gallérját: ennek kötelessége lenne rögtön vele menni. E törvény következtében pedig igen is, ha az illető közeg által egy községi szolga megszólittatik köteles ezt tenni, és ha nem megy, büntetésnek van alávetve. Kérdem, ki parancsol a szolgával, kinek engedelmeskedjék a szolga ? a község a szolgát nem arra tartja-e, hogy ha az előljáró parancsol, azt végrehajtsa. Vajon nem a községi előljáró-e az, a ki vele kizárólag rendelkezhetik? s most már ha egy községi szolga megy például az előljáró parancsolatából valahova és véletlenül találkozik az utón egy ily szaglász pénzügyőrrel, az hivja, s ez azt feleli, uram én nem mehetek, mert ezt a kézbesítést viszem vagy ezt amazt teljesítem az előljáró parancsából s ha elöljárójának és nem a pénzügyőrnek engedelmeskedik: akkor meg fog büntettetni. Ez tehát megzavarása lenne annak, hogy bizonyos szolgálattal, bizonyos hivatallal járó kötelességek más meg más által kiforgattassanak. Hiszen ekként nem fogja tudni a községi hivatalnok, előljáró vagy szolga, hogy kinek engedelmeskedjék ; mert kivált az önök községi törvényük szerint 9—10 rendeletet is kap egyszerre és midőn az egyik végrehajtására megy: jön a másik és ha ily törvények lesznek, senki sem tudja, kinek szolgáljon. De eltekintve attól, a pénzügyminister ur azon indoklással hozta be e törvényt, hogy a csempészetet meggátolja. Hiszen ezt elérte a minister ur a 9. §-nál, ő maga azt jelentette itt ki, hogy