Képviselőházi napló, 1872. XVII. kötet • 1875. május 5–május 24.
Ülésnapok - 1872-392
392. országos ülés május 15. 1875. 167 arra nézve, hogy az ország, a nemzet a létező országok, az élő nemzetek sorából kitöröltessék." Végül még ezt mondotta. (Olvassa:) „Lehet-e, tisztelt ház, roszabb magaviselet, nagyobb erkölcsi hiány, mint fölemelni kezét a haza ellen? annak rontására közreműködni? Ezen körülmény maga elégséges lenne arra, hogy az absolut kormánynak minden közegétől a nyugdíj élvezete átalában megtagadtassék. Én azonban azt gondoltam: a magyar nemzetnek büszkesége volt mindig a nagylelkűség, azt véltem tehát: legyen nagylelkű azok irányában, kik vétkeztek ellene; de ezen nagylelkűségnek is vannak határai, s ezen határok ott kezdődnek, a hol a büszkeség megaláztatássá, a nagylelkűség kislelküséggé válik." Ezzel ajánlotta akkor határozati javaslatát, mely hosszabb tárgyalás után 127 szavazat ellenéhen 157 szavazattal elvettetett, létrejött az 1870. évi márczius 22-iki határozat, a mely a nyugdíjazásra nézve irányadó. Ezt megelőzőleg pedig, midőn a közös nyugdijak tárgyalása alkalmával a honvéd rokkantak számára az akkori bal oldal részéről indítvány tétetett: Tisza Kálmán akkori képviselő ur a képviselőház 1870. márczius 11-ki ülésében a következőket mondotta. (Olvassa :) „Én ugy tudom, hogy bennefoglaltatnak azok a közös nyugdíjban, és bennefoglaltatnak ezenkívül Magyarország nyugdijaiban azon polgári hivatalnokok is, a kik nem karddal, de tollal harczoltak ellenünk és a kik vezették reánk — kénytelen vagyok ismételni — az orosz táborokat és a kik a háború lezajlása után is szolgáltak mindenkit, a ki bennünket elpusztítani akart. Ezeknek nyugdiját fizetjük. Ha már most ezek nyugdijait fizetjük és ha ez nem sért bennünket: akkor valóban szeretném látni, ki lenne az, ki a méltányosságnak még csak színével is rósz néven vehetné azt: ha mi nem nyugdíjazzuk a mi harezosainkat, hanem segélyezni akarjuk nyomorékainkat." Igen természetes, hogy ezen erélyes fölszólalás daczára, valamint akkor, ugy később mindezek a nemzeti kegyelet és a hazafi elismerés által sugalt kérések a többség által megtagadtattak. És most ugyan Tisza, mint belügyminister ur, a tegnapi ülés végefelé tartott beszédében mit mondott. Azt mondta a többek közt, hogy ha a magán ember megszorult állapotba jut, azon kezdi, hogy azokat foszsza meg legelőször, a kik neki jó szolgálatokat tettek és ezen jó szolgálatra reflectálva a minister ur, miután közbeszólások által félbeszakittatott, nem is folytatta tovább eszmelánczolatát. Ugy látszik, hogy uj szabadelvüsége elfeledtette vele azon nagyon is fontos érveket, a melyeket az egykori bal oldali párt által elmondottakkal fölidéztem. Hogy a jó szolgálatok megjutalmazása a képviselőház által eddig nem karoltatott föl: azt a jegyzőkönyvek bizonyítják, bizonyítja az is, hogy a bonvéd rokkantak számára közelebbről kért 5.000 forint épen a jelen szabadelvű kormány és pártja által opportunitásból sem szavaztatott meg; pedig, hogy ezek jobb szolgálatot tettek a hazának, mint azok, a kiket most megjutalmaztatni kivannak: ennek megítélését a tisztelt kormányra és az azt támogató párt többségére bizom. Azt mondta a belügyminister ur továbbá, hogy ő neveket nem említ. Nem is volt szükséges, hogy említsen: mert azok a bizottság jelentésében föl vannak sorolva és föl is soroltattak. De ha ez nem történt volna is, szabadságában áll minden képviselőnek megtudni azok neveit. Én részemről nem is személyi, hanem elvi szempontból szólalok föl, és hogy ezt fölemlítem, azt teszem azért, mert a belügyminister ur beszéde végén azt mondta: hogy ha az egy általa kitűnőnek jelzett férfiutói nem tagadja meg: nem tagadja meg még azoktól sem, a kik azon párthoz tartoznak, a melyei minket csókolódzni állit. Én részemről csókolódásról nem tudok semmit; de legyen a belügyminister ur állítása szerint, még a csókolódás esetében is egyszerűen megtagadom azoktól a nyugdijat, s épen ennélfogva elvárom azt, hogy a minister ur azon jeles szabadelvű férfiutói, a kit annyira dicsért, és a ki iránt csaknem ölelkezését is kijelentette: meg fogja tagadni a nyugdijat mint jogtalant és illetéktelent. A mi a Zsedényi Ede tisztelt képviselőtárs által beterjesztett indítványt illeti, részemről azt, mint a képviselőháznak 1868. deczember 5-ki és később 1870. márczius 2 2-ki határozatával öszhaugzót, teljesen pártolom és ehhez csak egy pótinditványt vagyok bátor beterjeszteni. Miután már tegnap egy tételnél a belügyminister ur fölszólalására a bizottsági előadó hozzájárulásával is a ház többsége elfogadta azt, hogy fölvett nyugdíj-összegek vissza nem követelhetők, ebből következik a másik állítás jogosultsága, hogy ha tudniillik a kormány jogtalanul utalványozta ki a nyugdijat: igen természetes, male fide tette, következőleg annak visszafizetésére kötelezhető, hogy ez által az államkincstár tovább ne terheltessék. Azt hiszem, a belügyminister ur tegnapi okoskodásánál fogva annál kevésbbé tagadhatja ennek igazságát: mert a bizottság hason nézetét nem ostromolta, sem nem jelentette ki, hogy a jogkörüket túllépett ministerek ellen az ily viszkercset ne volna megindítható, amint követeli az igazság, méltányosság és takarékosság elve. Ennélfogva bátor vagyok Zsedényi képviselőtárs indítványához a következő pótinditványt fölolvasni :
