Képviselőházi napló, 1872. XI. kötet • 1874. junius 20–julius 10.

Ülésnapok - 1872-265

289 265. országos ülés Julius 6. 1874. joguk; hanem csak azt fogja kérdeni, hogy vannak-e átalában elégtelen elemek ezen országban, a kiket föl lehet használni az alkotmány ellen, és természetes, hogy annál több olyan elemet fog találni, Kinél többet zár ki az alkotmány a maga jogkeretéből. Ha tehát a minister urnák aggálya csakugyan alapos: akkor nem az a következménye, akkor nem szól a szavazati jog kitágítása ellen; hanem épen annak kitágitása mellett. Eddig, ugy hiszem, tisztelt ház, meglehet elégedve velem Debreczen városának tisztelt képviselője, midőn egy szót sem mondtam a nemzetiségi kérdésről, és talán nem is bocsátkoztam volna abba, ha a belügyminister ur és maga a képviselő ur nem adott volna igen kellemetlen és talán kelletlen alkalmat. Elősorolva további indokait a választási jog megtágitása ellen, a belügyminister ur ezt mondja: „azt nem állithatja rólunk senki, hogy a hazában lakó idegen ajkú nemzetiségek iránt kellő méltányossággal és előzékenységgel nem volnánk, mégis e mellett nem szabad megfeledkezni arról, hogy önmagunk iránt is vannak kötelességeink, stb." No már olyan szavak után nem mondhatja Debreczen város tisztelt képviselője, hogy csak mi vagyunk azok, a kik provocálnak. Mindenekelőtt alázatosan kérem a tisztelt belügyminister urat, ne méltóztassék többé] ily szavakkal, ha a nemzetiségeket érti, hogy „idegen" élni, és ha az országról beszél, hogy „önmagunk". Ezt minden más képviselő mondhatja; de az ország egy ministerétől mauvais génre. Mi nem szoktunk sohasem, ha magyar-ajku polgártársainkról szólunk, azt mondani: hogy „idegen", bár nyelvre nézve nem a legközelebbi rokonunk. Azt hiszem, hogy be is bizonyítottuk azon rokonszenvet,^ midőn a magyar nemzetnek oly [férfiakat adtunk, kiket legjobbjai közé sorol'; mikor megadtuk a magyar irodalomnak Vitkovitsot és Petőfit, a magyar közéletnek egy Vukovichot és Damjanichot (Helyeslés.) hiszen elhiszem l'apetit vient en mangeant, hogy önök folytatni is szeretnék azt; hanem ne méltóztassanak haragudni, ha nem megy tovább, mert önök magok annak oka. Azt hiszem, hogy talán tovább is ment volna ez: ha közbe nem jött volna már 1843-ban a törvény, mely a magyar nyelv érdekében hozatott, és mely azt rendelte, hogy minden közokmány s anyakönyvi kivonat csak magyar nyelven szerkeszthető. Ez volt főoka a szerb elem forradalmának 1848-ban. Hogy mennyit ártott ez magának a magyarságnak, az egy kis esetből kitűnik, mely magamon történt, s melynek előadásával szolgálok a tisztelt háznak. Én a határőrvidéken születtem egy tisztán szerb faluban, szerb szülőktől, s mindamellett 7-ik évemig más nyelven, mint magyarul, nem beszéltem. Később a forradalom után már egy szót sem tudtam magyarul. Megengedem, hogy velem nem sokat vesztett a magyarság; hanem ez talán másokkal is történt, és egyébiránt nekünk kis nemzeteknek ugy sincs sok veszteni valónk. E kis példában ezen régi és nagy tanúság rejlik, melyre önök nem igen szokták reflectálni, peragit tranquilla potestas, quod violenta nequit. Ha már a nemzetek közti szellemi adásvevésnél vagyok: bátor leszek még egy esetet fölemlíteni, mely a napokban a házon kivül történt. A főrendiház — gondolom — utolsó ülésében méltóztatott egy, ugy hiszem bosnyák eredetű, jelenleg magyar mágnásnak egy hetz-czet arangirozni a nemzetiségek ellen. Daczára annak, hogy ungentlemanlike hetz-czet arrangiroznia saisonon kivül, s hogy az sem gentlemanlike oly hetz-czet a felsőházba bevinni, holott az urak az ily dolgokat a communerek között el szokták intézni, mindamellett a főrendiház a javaslatot elfogadta. Az illető mágnás ur azt mondta, hogy nem kell a nemzetiségeknek engedni, ugy sem használ az semmit. (Dologral) Van ebben tanulság tisztelt képviselő urak. Elnök: Kérem a tisztelt képviselő urat, ugy vélem, nem tartozik a parlamenti illemhez a törvényhozás másik házában történteket itt fölemlíteni. Kosztich Eázár: Mondom, azt méltóztatott az illető mágnás ur mondani, hogy nem keli engedni semmit a nemzetiségeknek, mert nem érdemes; ők azt mondják, hogy jó hazafiak, hogy nincsenek kifelé gravitáló tendentiák; hanem a hol biztonságban érzik magokat, Dél-Szláviat és Daco-Romaniát terveznek. Ugy látszik, hogy a főurak ezt elhitték, s ennek alapján elfogadták a javaslatot. De az is látszik, hogy itt a házban is vannak olyanok, kik ezt elhiszik. Hogy mennyire alaptalan ez állítás, egy esetből kitűnik, melyet elő fogok adni a tisztelt háznak. Érdekes és tanulságos. Két éve lesz annak, mikor egy belgrádi ünnepély után egy jóbarátomat bezárták azért, mert egy toastot mondott a magyarországi délszlávoknak az országtól leendő elszakitásáról. Daczára annak, hogy mindjárt bebizonyult, hogy épen az ellenkezőt mondta. Azonban találtak nála sokféle iratokat, nem tudom talán egy moszkvai levelet schifrirozott leveleket Cettinéből, Montenegróból. Végre bebizonyult, hogy azokban semmi sem volt. Azokban volt szó politikáról; de egy szó sem volt Magyarországból vagy Magyarország határainak fenyegetéséről. No már azt meg fogja nekem engedni mylordom is, hogy ha valaki magát biztosnak tarthatja: azt leginkább fogja tehetni schifrirozott levélben és hogy, ha ottan sem találtathatnék leggyöngébb nyoma annak, hogy valaki Dél-Szlávországot tervez Magyarország ellen: akkor méltóztassék valahára olyféle lapálliákkal