Képviselőházi napló, 1872. X. kötet • 1874. april 21–junius 16.

Ülésnapok - 1872-247

302 247. országos ülés május 29. 1874. gadni merem. Szomorú jelenség volna, mert jelensége lenne annak, hogy abban a testületben, mely arra van hivatva, hogy a tudományosság főbb fokozatát adományozza : hogy azon testületben hiányzik azon kötelességérzet, mely minden hivatás teljesítésének alapföltétele. (Élénk helyeslés.) Nem én mondom, hanem az évezred előtti római törvénykönyvben olvashatjuk: „Magistros studiorum doctoresque excellere oportet, primum moribus, deinde facundia." Azaz: a tanítóknak ki kell tűnni legelőször erkölcsiségük, és csak azután ékesszólásuk által; ha az felső kellék hiányzik: a példaadásra hivatott tanár sohasem fog hatást gyakorolni az ifjúságra. Azért én ennek hiányát nem teszem föl, nem tehetem föl; és mert nem tehetem föl : nem fogadhatom el, hogy engedényebbek lesznek oly fok osztogatásánál, mely most már az ügyvédség, tehát egy fontos hivatás föltételét képezvén, jelentékenységében emelkedett. Tapasztalásból szólok, és épen a nagymartom kerület kéviselőjét hozom föl például, ki, miután évek során át vele együtt működtem, az iránt tapasztalással birok, a szigorlatoknál mindig különös, és sokkal nagyobb szigort fejtett ki, mint az elméleti államvizsgáknál: saját példája által bebizonyítván, hogy hivatását fölfogja, kötelességét tudja, és a mit ö tesz, a mit coliegái eddig tettek, azt, ugy hiszem, jövendőre is tenni fogják. A másik föltétel, a gyakorlat meghosszabbítása. Ez ellen több ok hozatott föl az idő szempontjából. Különösen az volt mondva, hogy elég a két év, minek a három? Sőt voltak, kik azt állították, hogy ezt meg sem lehet kellőleg határozni, azért: mert a képesebb ember czélszerü vezetés mellett rövidebb idő alatt: a kevésbé képes czélszerü vezetés nélkül hosszú idő alatt sem fogja elsajátíthatni magának azon ügyességet, melyet birnia kell. így vagyunk, tisztelt ház, minden időhatár megszabásánál, így vagyunk például, ha a nagykoruságról szólunk. Lesz mindig ember, ki a törvényben meghatározott teljeskorusági évek előtt bír kellő érettséggel, s lesz elég, ki azon évek betöltése után sem bír azzal. De bizonyos időt mégis meg kell határozni. így itt is bizonyos időt meg kell határozni, és pedig annyit, mennyit a czélszerüség, a szükség követel. Eddig volt két év. A véleményezésre fölszólított egyletek és bíróságok majdnem egyhangúlag kévéseitek azt: négy évről volt szó; és háromról, kettőről alig. És én ezt természetesnek tartom. Korunk követelménye a gyakorlatra nézve sokkal nagyobb, mint volt azelőtt. Ezelőtt századokon át fejlődött jogrendszerrel állottunk szemben, melynek alkalmazását a curiának praejudiciumai, döntvényei és a folytonos praxis megállapította. Hogy vagyunk most? Forrongásban. Vannak törvényeink, melyek a régibb időből valók. Tannak, melyek a múlt évtizedbeli provisoriumból maradtak fön, s vannak intézkedések, melyeket a judex curialis conferentia adott hozzá. Mindezek gyakorlati alkalmazása mindennapi szükséggé válván, a praxis hosszabb időt vesz igénybe. Hasonlót látunk a szomszéd tartományokban. Teljesen osztozom Solymossy tisztelt képviselő ur nézetében, — gondolom ő mondotta, -— hogy nem kell mindig a külföldre tekinteni; mert annak viszonyai nem irányadók saját viszonyainkra nézve. Quis Graecos Latinorum, et Latinos Graecorum regeret moribus ? ezt már szent királyunk mondotta. De a külföld viszonyai mégis némi tájékozásul szolgálhatnak. Ha azt látjuk, hogy nem évek hosszú sora előtt, hanem ezelőtt néhány évvel, 1868-ban a szomszéd Austriában codificált törvények mellett hét évi gyakorlatot tartottak szükségesnek; ha azt látjuk, hogy Európa majd minden tartományaiban 4— 5 év közt lebeg a gyakorlat ideje: akkor azt hiszem, saját sokkal súlyosabb viszonyaink tekintetbe vételével, midőn 4 évet, vagy, mint most van megállapítva, hármat kívánunk: nem kívánunk többet, mint a mennyit a szükség követel. Hozzájárul, hogy az 1869 : IV. törvényczikk már a bírókra nézve megállapitotta a három évi gyakorlatot; s e tekintetben kevesebbet követelni az ügyvédre nézve, mint a bíróra : nem találnám tanácsosnak. Nem legelőször történik, tisztelt ház, hogy az ügyvédi föltételek szigorúbbakká tétettek. 1769-ben a legelső ügyvédi vizsgálati rendtartás jelent meg, mely a föltételeket szigorúbbra szabta. Nagy ellenzésre — mint Schwartner mondja, — talált. Az 1804-ben megjelent ügyvédi rendtartás megengedte a vizsgázást a királyi, a báni, mind a négy kerületi táblánál s a horvát Ítélőtáblánál. 1817-ben concentrálták a királyi és báni táblánál. Miért? mert annak szükségét és czélszerüségét látták, hogy szigorúbb föltételek szabassanak, s látták, hogy elég garantiát csak ezen törvényszékek nyújtanak. És azon helyzetben vagyunk-e most, hogy szigorúbb garantiák szükségét ne éreznők ? Az volt mondva, hogy ne nehezítsük az ügyvédi pályára lépést. A szigorúbb képesítésnek követelése azt a pályát, és azon foknak elérését nehezebbé teszi: ez természetes következménye, ha nem is czélja ezen intézkedésnek; de hogy ez történjék, azt: ugy hiszem, elegendő okok indokolják, megmagyarozhatóvá teszik. Tekintsük csak a tényleges viszonyokat. (Halljuk!) Ezen század első negyedében, tudniillik 1800— 1825-ig az egyetemen a jogászok száma sohasem haladta tul a 225-öt. A század második negyedében 1825—1850-ig a summum 390 volt, tehát meg nem ütötte a 400-at. Eltekintve az 50-es évek sajnos viszonyaitól, melyek kezdetben azt szülték, hogy a pesti egyetemen a jogászok száma csak 115 volt, utóbb egész 1860-ig megközelítette a 600-at;