Képviselőházi napló, 1872. VII. kötet • 1873. május 19–julius 2.
Ülésnapok - 1872-155
250 155. országos illés június 2é. 1873. Ez igen nevezetes kérdés. Erre nézve emlékezni fognak, hogy akkor, midőn a kereskedelmi minister átvette a közlekedési minister tárczáját, le-, száílitotta az állam vas a ton a vitelbért; mert azt. gondolta, hogy ezen szép példa által rá fogja birni mind a vasutakat arra, hogy tarifájokat szintén leszállítsák; mert nézete szerint nem az a fő dolog, hogy az ország a nagyobb bevétel által közvetlenül nyerjen: hanem az, hogy a közlekedés, és kereskedelem emeltessék ; de a minister nem gondolta meg, hogy mindössze is csak azon vasútról rendetkezik, mely Miskólcztól Ruttkáig terjed, és hogy ezen vonal által nem fogja zabolázhatni a nagy vaspályákat. Mi ennek a következése ? semmi más, minthogy azon vidékek, melyeket a magyar államvasút átszel, terményeiket aránylag sokkal olcsóbban szállítják, mint az •összes többi vidéken. Ez pedig oly privilégium, melyet ezen vidékek meg nem érdemelnek. Nem a magam érdekébén beszélek, sőt épen ae ellen, mert magam is azon a vidéken lakom ; (Derültség.) de nem látok abban igazságot, hogy ezen vidék olcsóbban szállítsa a maga gabonáit, mint az ország többi részei ; holott ezen vasútnak föntartásához az egész ország hozzájárul. De térjünk vissza a kérdéshez. Vannak concurrentiális vaspályák, melyeken ugyanazon terhet bizonyos pontokról el lehet szállítani. Igen természetes, hogy minden ily vasút csak a maga érdekét nézi, hogy t. i. minél több teher vitessék azon a vonalon. Ennek következése, hogy egy vasuttarif-háboru keletkezett, nem a tiszai vasút és az osztrákjállamvasut, hanem az engedélyezett vasutakközött. Mindenik olcsóbban akarja vinni a terhet, csak azért, hogy az minél tovább menjen vasutján. Ez természetesen az állam kárára történik; de ezt a számvevőszék nem veszi észre, mert hisz az alapösszeg nagyon kicsiny, talán csak V s , ami elengedtetik mértföldenként, s mázsánként. de ez mégis ezerekre megy az év folytán. Ezen azonban lehet segíteni: de csakis egy módon, ha a kormánynak elég erélye volna arra, hogy minden garantirozott vasút kezelését átvegye, miből az következnék, hogy a tarifa háború ezen vasutak között megszűnnék, és megmaradna a verseny kizárólag •egy részről az osztrák államvasút, a délivasut s a tiszai vasút, más részről az összes a kormány kezében lévő vasutak közt. Azt kérdezik némelyek, hogy mit mondanának erre a társaságok? Hisz a társaságoknak csak egy érdekök van, hogy minél előbb kijuthassanak a garantiából; a kormánynak pedig szintén csak egy érdeke van, hogy minél előbb fizetésképessé tegye a társaságokat. Az érdek tehát ugyanaz, a megtakarítás pedig mindjárt az első pillanattól kezdve nagy. A sok tisztviselő, Verwaltungsrathok, Directorok, jogtanácsosok egyszerre egy harmadára reducáltatnának, s fizetéseik megkíméltetnének s megszűnnék az a licitátió, mely a vasúti hivatalnokokra nézve a vasúttársaságok közt folyton foly, az egyik jobban fizeti őket, mint a másik; az államvasút pedig legjobban. Nagyon természetes, hogy ezen belső verseny megszűntével a megtakarítás tetemes összegre menne, s e mellett képesek volnánk versenyezni az úgynevezett osztrák államvasúttal, melyBodenbachtól a Fekete tengerig nyúlik s amelynek érdeke minél nagyobb terhet szállítani a maga vonalain s ugyanazért ezen vasúton aránylag drágább a búza ha Pesten, mint ha Galaczban adjuk föl. Ezen vasútnak saját érdekében mindent el keli követnie, hogy az összes moldva- és oláhországi gabna ugyanazon az áron kelhessen el a német piaczon mint a magyarországi; és ezen vasúttal csak ugy lehet versenyezni, hogy ha az összes garantirozott vasutak üzlete a kormány kezeibe kerül, ha t. i. magunk érdekeit föl tudjuk fogni s elég szervező tehetségünk van ezen tervet keresztül vinni. Tudom, hogy mindezt nem lehet rögtön létesíteni; ez az egész közlekedési ministeriumnak reformját föltételezi; tudom, hogy ez oly herculesi munka, melybe könnyedén senki bele nem fog; de föl akartam hívni erre a kormány figyelmét annál inkább, mert ismerem a közlekedési ministeriumnak nehézségeit. Ezen nehézségek főbbike abban rejlik, hogy ez a ministerium jóformán csak a pénzügyministerium egyik ága, s a vasutakra nézve a concessiók kérdésében nem a közlekedési ministeré, hanem a pénzügyministeré a döntő • szó, elannyira, hogy a közmunkaminister ott csak alárendelt személy s ennélfogva valóban igen nagy hálával tartozunk azon három férfiúnak, ki ily körülmények közt annyi önmegtagadásssal birt, hogy ily alárendelt helyzetben mégis elfogadta a közmunka és közlekedési ministerium vezetését. Ennek a következése aztán az emberi természetből folyólag psychologice az, hogy, amennyire hatásköre meg van nyirbálva fölülről : annyira akarja azt kiterjeszteni lefelé, s valamint a legfelsőbb rétegben nincsen befolyása és függ a pénzügyministeriumtól, ugy az alsóbbakban megint nem gondol a financiával; költ s épit, mintha nem is élne Magyarországban ; feledi azon egykori csizmadia históriáját ki Kőszegen 1820 körül házat épített s abba csaknem belebukván azon föliratot függeszté házára: „Banen und schaffcn ist eine Lust, Ich armer Schuster habs nicht gewusst, Wie viels kust." (Átalános derültség.) Miután a költség nem illeti a ministeriumot, de az országot, minden társulattól kivétel nélkül sokkal többet kivan, mint mennyire az engedély által köteleztetik.
