Képviselőházi napló, 1872. VI. kötet • 1873. márczius 10–május 17.

Ülésnapok - 1872-114

114. országos ülés márczius 19. 1873. 157 lálta elégnek, hogy a substratumnak két-harmada illesse a kincstárt, itt is meg akarja adóztatni még a becsületsértési pereket is. A 12. §-nál nyolczféle emelés van. A 13. §nál 30 százaléknyi emelés; s igy tovább végig megy a rendkívüli emelés, még pedig oly nagy mértékben, mit a világ nem látott még; persze az csak krajczárokban megy. A kinek még ezek után is kedve és szive engedi: ám szavazza meg ezen indokolatlan emeléseket; de én e bűnt magamnak megbocsátani nem tudnám. Ezek után nem tehetem, hogy az igen tisztelt minister urnák tegnapi néhány megjegyzésére némi -észrevételeket ne tegyek. Azt mondja a minister ur, felelve Tisza Kálmán képviselő urnák, hogy az állami czélok megvalósítását és annak sikerrel igénybe vételét lehetetlenné ne tegye az adótörvények egyike is. Az tiszta igazság. De kérdem, mondja meg: „hol kezdődik azon fok, hol az lehetetlenné tétetik?" Azt mondja továbbá: a quantitativ határ megvonása a világon mindenütt mindig igen nehéz volt, nehéz azt megmondani, hol éretik el azon határ, hol a mennyiség fokozása már minőségi különbséget állit elő, és hogy lehetetlenné teszi azt, mi előbb még lehetséges volt. Ez csupa frasis ; ez oly okoskodás, mely nagyon hasonlít ahhoz, midőn a német tudósok sok éveken át azon tanakodtak, hogy vajon hol kezdődik az ember koponyájának kopaszsága; hány szál hajat kellene kihúzni azon pontig, mikor már csak egy száltól függ, hogy kopasznak tartassák a fej. Épen ilyen az, a hol meg tudná állapítani a'quantitativ határt, melyen tovább ne lehetne menni. Azt mondja továbbá: „Vajon lehetetlenné tette-e a bélyeg eddigi mennyisége, a 12 és 36 krajczáros tétel az igazság keresését? A tapasztalás azt mutatta, hogy nagyon is sokan keresték, hogy nagyon sokakra nézve volt lehetséges. Nemcsak ma, hanem évek hosszú során át is be bizonyult az sokakra nézve lehetségesnek. Pedig azt merem állítani, hogy azon 20, és illetőleg 50 krajczár ma nem több órai munkának a gyümölcse, mint a mennyi volt azon évben, midőn a bélyegtételek megszabattak : a 12 és 36 krajczáros tételek. Ha tehát arra, hogy a törvénykezésnél a maga igazságát megkereshesse, azt érvényesíthesse, lehetséges volt a polgárokra nézve egy bizonyos időre terjedő munkájok dijának föláldozása : mindennek lehetőnek kell maradnia mindaddig, mig több órai munkának diját nem veszsztik igénybe. És én meg vagyok győződve arról, hogy a tisztelt képviselő ur igazat ad nekem abban, ha állítom, hogy ma, 1873-ban, 20 krajczárt megkeres akárki annyi idő alatt, mint a mennyi idő alatt megkeresett 12 krajczárt akkor, a mikor a 12 krajczáros bélyegtétel megszabatott ; ugyanaz áll az 50 és 36 krajczárról is.* Kérem, ez nem érv és nem egy pénzügyminister szájába való. Nem tudom erre mit mondana Tisza Kálmán képviselő ur, kihez a kérdés intézve van: igazat adna-e neki vagy nem? de én határozottan kimondom, hogy nem adok igazat. Nem mondja ugyan a minister ur, hogy mikor hozatott be a 12 krajczáros bélyeg ; de én megmondom, hogy az, különösen a semmiségi panaszokra nézve, alig három éves. Már pedig én tagadom, hogy azok, kik leginkább éi^zik a bélyeg súlyát, mostan egy órai munka melleit többet kereshetnének, mint három évvel ezelőtt, De nem kereshet még annyit sem, mert a három év sanyarusága alatt majdnem tönkrement a földműves munkája, összehasonlithatlanul silányabbul van most jutalmazva, mint ezelőtt három évvel. Azt mondja továbbá: „A mi azt illeti, hogy a birtokátruházás meg volna talán nehezítve a kedvezmények elejtése által, a mi a rövid idő alatt egymás után következő adás-vevéseknél van javaslatba hozva. Itt nem a fizetendő összeg kicsiny vagy nagy volta az, a mi mérvadó: hanem a remélt haszonnak, az elért keresetnek kisebb-nagyobb menynyisége az, a mi itt döntő." „S ebből kiindulva. — igy folytatja— én azt tartom, hogy a vett és a rövid idő alatt újra eladott értékeknél rendszerint nyereség realisalása következik be ; a nyereség után pedig mindig megkövetelheti az állam az illetéket, ha arra szüksége van." Itt tehát az igen tisztelt pénzügyminister ur az illető eladónak lehető nyereségére akarja alapítani az eddigi különbözet megszüntetését. De akkor kérdem: miért nem tétetett jövedelmi adó formában a nyereség-adó kivetése? és megfordítva a dolgot, biztosítani a felet, hogy ha ő nem nyer, hát szintén meg fogja téríteni neki a már meglevő kár arányát. Mondja továbbá : „Azon egyetlen ok, mely ezen fölfogás ellen mérlegbe vethető, a kényszereladás, t. i.

; ha valaki most vett dolgot elad rövid idő alatt nem jószántából, nem azért, mert megelégszik a nyereséggel; hanem azért: mert kénytelen eladni. Ilyen eladásoknál azonban — igen kevés eset leszámításával, — melyekre nézve azonban az inconvenientiát elhárítani teljes lehetetlen: a vételnél könynyelmüség forgott fön. A ki nem rég jószágot vett és azt kénytelen eladni, az rend szerint nem gondolta meg, mit cselekedett akkor, mikor a vásári tette. Igaz, hogy az adóknak föladatuk : a lehetőség és szükség mérvéig megtölteni az államkincstárt; de azt nem fogadhatnám el, hogy mellék czélokat ne tarthasson az adóztató szeme előtt; kell negatíve ily mellék czélokat szeme előtt tartani, nehogy rontson; kell positive, hogy mellékesen ja-