Képviselőházi napló, 1872. V. kötet • 1873. február 22–márczius 8.
Ülésnapok - 1872-98
98. országos ülés február 25. 1873. 87 körében, és nem fogadhatom el tegnap szólott tisztelt képviselőtársam Tarnóczy azon nézetét, mely szerint a közoktatás csak az állam ügyének tekintessék. A közoktatás minden polgárnak ügye, (Helyeslés) sőt a nemzet minden tagjáé, és én a tanszabadság nevében kívánom , hogy minden polgárnak joga legyen tanítani. Hanem aki igénybe veszi azon jogát, hogy nyilvános tanintézetet tart a község, a társadalom, az állam számára: az egyszersmind kötelességet vállal magára, melyet teljesítenie kell. Ha a felekezetek, egyházak és társulatok igénybe veszik azon jogukat, hogy nyilvános népiskolákat tartsanak: akkor vállalják el egyszersmind „azou iskolatartással járó kötelezettségeket is, (Élénk helyeslés) melyek'közül az első a tanítók tisztességes dijjazása és ellátása. Szólhatnék még a népoktatásnál, különösen a felsőbb népoktatásnál több dolgokról; de ezekről a részletes tárgyalás alkalmával szóiandok. A népoktatás után legyen szabad csak egy tárgyat figyelmébe ajánlanom a t. háznak és tisztelt minister urnák: s ez a felsőbb leánynevelés ügye. melyről Magyarországban eddigelé sem törvényhozás, sem kormány nem intézkedett. Én nem vagyok a nő-emancipatio híve azon értelemben, hogy a nőknek joguk legyen mindazon munkára, mindazon társadalmi állásra, melyet a férfiak elfoglalnak. De azt hiszem, s merem állítani, hogy a nőnek ép ugy joga van neveltetését illetőleg az állam gondoskodását igénybe venni, mint a férfinak. Ha a férfiak nevelésére gondot, pénzt, munkát fordít az állam: ép oly joggal kívánhatják a nemzet női tagjai, hogy kiképeztethetésökről gondoskodva legyen. Nem példátlan, nem uj elvi dolog ez, mert hiszen a népoktatás körében fiuk és leányok számára egyaránt szolgálnak az iskolák. — De a népiskola körén fölül nincs számukra tanintézet. Nincs kiképzésökről gondoskodva, az olyan leányok kiképzéséről, kiknek családja nem képes külön nevelőnőt tartani a háznál, de másfelől magasabb műveltségre van szükségök annál, mit a népiskolában elsajátíthatnak. Egyszer a házban a ház egyik kitűnő tagja, br. Sennyey Pál említette — hajói emlékezem,— hogy a köznevelésnél a család föladatát jobban óhajtaná hangsúlyozni. Én is teljesen osztozom e nézetben, sbár nem ismerhetem el, hogy az iskola csak tanitó-intézet volna ; mert azt hiszem, hogy amely nemzet iskolái nem nevelő-, hanem csak oktató-intézetek, annak nemzedéke hanyatlásnak indul. De a nevelés leglényegesebb része kétségkívül pótolhatlanul a család körében történik, s a család körében főleg az anya hivatása az. Ha tehát azt akarjuk, hogy ifjaink jó családi nevelést nyerjenek:akkor módot kell nyújtanunk arra is,hogy művelt anyák képeztessenek, (Helyeslés) különösen ily országban, mint a miénk, s hol a vallás és nemzetiségi különbségek oly sok irányban választják el a honpolgárokat: kétszeresen fontos, hogy jó intézetek által jó honleányok neveltessenek; mert ha nem állítom is, hogy talán az értelmi képzettségben volna a nőknek túlnyomó befolyásuk; de igenis azt merem mondani, hogy aki a nőnevelést kezében tartja, az a jövő nemzedék érzületét tartja kezében. Ezzel nem akarom azt mondani, hogy csak az állani alkosson nőnevelő-intézeteket; hanem azt hiszem, hogy ha nőnevelő-társulatok alakulnak, a legjobb kezekbe tétetik le a nőnevelés. Addig is tehát, mig az országgyűlés törvény által elrendelhetné az ország nagyobb városaiban is női középiskolák állítását: legalább az ilyen nőnevelésre alakult nő-egyleteket segélyezzen az állam. Az egyletekről átalában némelyek ugy gondolkoznak, hogy az egyesület tegye meg a maga dolgát, az állam is a magáét, és ne avatkozzék egyik sem a másik dolgába. Az egyesület gyűjtsön, szerezzen és állítson annyi iskolát, amennyit bír; az állam pedig tegye meg a maga részéről, amit megtehet. Én azt hiszem, hogy egyesületi tevékenység nélkül a köznevelés egy országban sem fejlődhetik ki, és fölötte óhajtanám, hogy Magyarországban e téren az egyesületi tevékenység minél nagyobb mérvben fejlődjék. De ismerem a tényleges viszonyokat; magam is sokat foglalkoztam ezzel gyakorlatilag és azon meggyőződésre jöttem, hogy nálunk Magyarországon nem lehet még annyira támaszkodni az egyesületek működésére magára, hanem igenis lehet, ha az állam támogatólag lép közbe. Egy egyesület például nem bír tanintézetet évi 10 ezer forint kiadással fölállítani; de ha ezen összeg egy részét az állam adja meg neki, másik részét az egylet maga is összeszedi, s igy még az államnak is meggazdálkodja a költségnek ezen részét. Hát még azon szeretetteljes gondozás, melyet ily egyletek tudnak kifejteni, és melyet az állam hivatalos közegei sohasem pótolhatnak! Óhajtanám tehát, hogy a t. minister ur lehetőleg támogassa az ily egyleteket. Kérem a törvényhozás elé terjeszszen törvényjavaslatot a felsőbb nőnevelő- és tanitó-intézetekről; de addig is, mig ez megtörténnék: méltóztassék az 1874-ik évi költségvetésbe egy bizonyos összeget fölvenni, mint az az 1873-ik éviben is a kisded-óvodákra föl van véve, bár ez intézetekről sincs még törvényünk. (Helyeslés.) A középtanodákra nézve, nézetem közlését föntartom azon időre, midőn a t. házban az erre vonatkozó törvényjavaslat tárgyaltatni fog; reménylem, hogy az nem sokáig késendik. Most azonban legyen szabad csak azon óhajtásomat ki fejeznem; hogy t. i. méltánylással és örömmel vettem a pénzügyi bizottságnak azon megújított kívánságát, hogy valamennyi tanintézet a közoktatási minister kezelése, hatósága alá helyeztessék. Én ezt rendkívül czélszerünek tartanám már csak azért is, mert igy lehető az
