Képviselőházi napló, 1872. III. kötet • 1873. január 11–február 1.

Ülésnapok - 1872-68

SS. országos ülés január 20. 1873. 125 részévél alkudozásba lépett azon czélból, hogy valamikép rábírja, hogy kevesebbel érjék be, mint a ; mennyit követelnek. . De hogy mennyi azon összeg, azt senki sem tudja és én felkérem, a tisztelt közlekedési minister urat, hogy majd akkor, mikor az ő költségvetése fog szőnyegre kerülni, ha csakugyan kerül, legyen szives mindenekelőtt előterjeszteni jelentését, ne csak arról, a mii már elköltött, és a mit jövő évben elkölteni szándékozik; hanem, hogy mennyire rug azon összeg, melyet a külömböző vasuttársulaíok, consortmmok és a többi, ilyen külömböző czimeken az államtól követelnek. Hogy milyen óvatos a tisztelt közlekedésügyi minister ur a hivatalnoki személyzet megválasztásában, annak felvilágosítására egy pár adattal akarok szolgálni. A magyar kir. állami vasutak főigazgatója egy bizonyos Langer, meghiszem, hogy igen derék, becsületes szakértő. A főfelügyelő, aki természetesen a főigazgatónak van alárendelve, attól függ, bizonyos Langer, annak az első Langernek édes, kedves fia. Ezt sem hallottam soha, semmiféle administratiónál, még kevésbé oly fontos helyen, mint a milyen az államvasutak igazgatósága. Csodálom, hogy a közlekedési minister ur elég jó hiszemü, föltenni az apáról, hogy csakugyan nagy szigorúsággal fogja ellenőrzeni fiának számadásait és tetteit. Még egyet. Mondom ezen aprólékos adatok mind csak jellemzésre szolgálnak. A közlekedési ministerium itt Pesten lakbér czimén 35 ezer frtot fizet. Körülbelül két éve ajánlottak neki egy igen alkalmas házat, kimutatván, hogy ott az egész személyzet elhelyezhető. Kértek a házért, ugy hiszem 280 ezer forintot. A ministerium visszautasította; pedig igen tetemes összeget kiméit volna meg, mert 35 ezer frt mindenesetre nagyobb tőkének felel meg, bármily kamatot számítsunk, mint 280.000 frt. (Halljuk! halljuk!) Mondottam beszédem elején, hogy a romlás egyik oka az, hogy kereskedelmünk, iparunk és pénzforgalmi érdekeinket kénytelenek vagyunk idegen érdekeknek alávetni. Ennek bebizonyítására, ugy hiszem, elegendő lenne felhozni azt, mi Magyarországot átalánosan foglalkoztatja: a bankkérdést. E kérdésben épen a napokban intéztetett interpellatio a pénzügyminister úrhoz, intéztetett pedig oly oldalról, mely e kérdésre nézve teljesen illetékesnek tekinthető; a pénzügyminister ur megígérte a feleletet. Ehhez tüzetesen nem szólok, ámbár nem tehetem, hogy csudálkozásomat ne fejezzem ki a fölött, hogy miért késett és késik a pénzügyminister ur a felelettel ? Én nem hiszem, hogy arra még most is legyen valami diplomatiai ok. Azok után, miket a túloldalról hallottunk, azon bizalmi szavazatok után, miket tegnapelőtt a bank részvényesei részéről az igazgatóság, vagy helyesebben a kormányzóság nyert;—mert méltán követelheti e czimet, mert hiszen valóságos hatalom gyanánt mutatta be magát; — ismétlem ezen bizalmi szavazatok után nem hiszem, hogy legkevesebb reménye lehessen a pénzügyminister urnák más föltételeket kinyerhetni, mint melyeket eddig kinyert. Miután azonban a kérdés függőben van, nem akarok ahhoz tüzetesen hozzá szólam, de igenis ki akarom emelni azt, a mit a pénzügjmnnister az 54 milliós kölcsön tárgyalása alkalmával mondott. Nem emlékszem a szavakra, de tudom, hogy körülbelül ezen eszméknek adott kifejezést, felelve egy csekély megjegyzésemre: hogy nemcsak kívánatos, hanem lehetséges is Magyarországon önálló független nemzeti bankot fölállítani, ha az egész nemzet lelkesedéssel karolná föl az ügyet. Ha tehát a pénzügyminister ur azon meggyőződésben van, hogy ez lehetséges: miért nem fordul a nemzet lelkesedéséhez ; miért látjuk folytonosan, hogy épen azon intézettel alkudozzék, mely Magyarországot oly mélyen megalázta, (Felkiáltások a szélső baloldalon: Igaz!) a helyett, hogy fordulna egyenesen a magyar nemzethez? A felelet könnyű, a minister ur jól tudja, hogy a lelkesedést sem ő, sem ministertársai felidézni nem birják. Azt hozzátette a pénzügyminister ur, hogy a lelkesedés jó ugyan, de pénz dolgában nem igen lehet rá számítani. Multunk nem erre tanit; volt idő, midőn a magyar pénzügyminister a nép lelkesedésére hivatkozhatott, és ez megadta neki a pénzt. Igaz , hogy azok más idők, egészen más idők voltak. Magyarország első pénzügyministere nem alkudozott a képviselőházzal, hogy adjon neki minél többet, hanem önmagával alkudozott, és mentül kevesebbet kért. Az a pénzügyminister volt ez, aki ugy jelezte a magyar képviselő missióját, hogy elnevezte azt a nép zsebe választott őrének. A második pénzügyminister azon korból pedig olyan volt, hogy még ellenségének sem akarta meghagyni azon dicsőséget, hogy a magyar kormány tisztakezüségét kétségbe vonhassa, és inkább beszámolt az utolsó krajczárral is az ellenségnek. Harmadik és utolsó kútfeje azon bajnak, melyben szenvedünk: az adó rendszertelensége, kapcsolatban a kezelés költséges voltával, mely az adónak aránytalanul nagy részét emészti föl. Az adórendszer rósz voltát elismerte a pénzügyi bizottság és a pénzügyminister ur is; erről tehát hosszabban szólani fölösleges. Ami a kezelési költséget illeti, erre megint csak egy kis összehasonlítást fogok tenni, ugyancsak a szomszéddal. Austriában 85 millió 280 ezer forint egyenes adó behajtása 49 ezer frtba kerül, I nálunk 46 millió behajtása többe kerül 493 ezer-