Képviselőházi napló, 1872. I. kötet • 1872. september 3–october 15.

Ülésnapok - 1872-25

286 2">. országos üh's ootober ". 1S72. az állam által, mint Amerikában valóban részesittetnek. De nem csudálkozoni, hogy Magyarország inkább nem segélyezheti őket, s erre vonatkozólag majd a nevelésügy előfordultával leszek bátor nézeteimet előadni. Azt monda a t. képviselő ur, hogy ő a szélsőbal politikáját nem oszthatja, mert az á gyűlölet politikája és ő a béke embere, ő nem kivan viszályt, Ha igy hallja az ember a képviselő urat. már is hihető, hogy ő önmagával is ellentétbe jő, inert a ki viszályt nem kivan, a ki a béke embere: az lehetetlen, hogy egy párt nyilatkozatát, indokolatlanul gyűlölet politikájának mondja. — Azonban tovább menve az ő kutforrásain, nem csodálkozom, hogy ezt monda, inert hiszen Simonyi Ernő t. képviselő ur megérintette beszédében, hogy van egy kerület, melyben csak 1400 polgárt törültek, illetőleg hagytak ki a választók sorozatából, miként ők állítják az 1848-ki törvények szerint őket megillető választási jogból. Ha ez igy van, pedig hogy annyian kitöröltettek, illetőleg kihagyattak az előadottak szerint nem lehet tagadni: akkor nem csudálkozoni, hogy ő magát a béke emberének nyilvánítja, nem csudálkozoni, hogy ő semmi viszályt nem akar, és azt, a mi a 48-as párt által előadatott tartja a gyűlölet politikájának- mert nem értem, hogy az a szeretet politikája legyen, a mely a t. képviselő ur kerületében épen ez esetet mutatta fel. A t. kéjiviselő ur keblére akarta ölelni a balközepet, testvéri ölelő karjai közé. Ez a t. képviselő uraktól függ itt ez oldalon; azonban megbocsássa nekem, ha beszédjének utoljára, melyet Irányi ellen fordítani óhajtott, egy pár szót én is koczkáztassak. Azt monda „önök nem csüggednek, íni küzdeni fogunk." Hát hiszen mi az, a mit Irányi képviselő ur mondott ? nem más, mint az, hogy mi is küzdeni óhajtunk: Magyarország állami alkotmányos jogainak alkotmányos utoni kivivására. Azt monda: „ önök a negátio terén állanak ; miénk a munka." Engedje meg a t. képviselő ur, midőn azt mondja Irányi, hogy mi küzdünk az alkotmányos önállás kivivására, ha már ezt ncgatiónak tartja, s ő aztán nem mond egyebet, mint azt, hogy mi küzdünk a munkával: Ítéltesse meg a közvélemény által, melyik a tagadás, és melyik a haza iránti tényleges szolgálat. Azt mondja a képviselő ur : ,önök hivatkoznak a népre, mi megszerezzük annak a jólétet: önök azt mondják, elvesz a haza, mi azt mondjuk a haza lessz, (Nyugtalanság jobb felöl s egyre tartó mj. (Elnök csenget). Azt hiszem t. ház, egyik képviselő sem követelheti azt, hogy a képviselő urak az ő beszédjét meghallgatni kénytelenek legyenek, hanem azt kérr heti és várhatja mindenki, hogy a ki magános társalgást akar vinni: legyen szives azt a termen kiviil folytatni. Én igen jól tudom, hogy van egy kis hangom és mégis higyjék el, legyen önök véleménye bármily eltérő s bármiként kárhoztassák az enyimet, de azt hiszem, a képviselőház alkotmányos jogához nem illő, hogy ily, majdnem azt lehet mondani lármában, kénytelen a képviselő beszédjét folytatni, mint bocsássanak meg, azt eddig tapasztaltam. Én a t. képviselő urnák csak azt vagyok bátor felelni, hogy ha a népnek azon jólétet akarják megszerezni, amelyet megteremtett önökkel a közjogi közös ügy 1867. óta: a nép e jólétet aligha meg nem fogja köszönni. — Tudom, hogy a nép átalában véve nem hatolhatott még fel azon értelmi műveltségre., miként az alkotmány és alkotmányosság fokozatait mindenki értse ugy,' mint értheti az, a ki megáldva vagyonnal, vagy bármi más utón, értelmi tehetségét, magasabb tanodákat is járva, kifejthettem De annyit a magyar nép értelmében bizom, miként józan ité'lő tehetséggel megtudja különböztetni, mi a nép jóléte? Én azt hiszem, hogy a magyar nép e józan értelemnek folytán eljutott annak tudtára, hogy a közművelődés mellett okvetlenül szükséges az, hogy nyomasztó terhei ne legyenek. Pedig az 1867. XII. és a többi közjogi törvények oly nyomasztó terheket róttak a nemzetre, és a népre,, melyek lehetetlen, hogy a népnek jólétét előmozdítsák. íme ott van az adónak nagy súlya, nem tagadhatják önök, miként 1861-ben ön maga Lónyay Menyhért képviselő, a ki még akkor pénzügyminíster nem volt, azt mondotta, hogy meg van támadva a népnek alapvagyona, az adóztatás által. Tekintsenek önök végig, nem-e évről-évre súlyosabb adóztatási terhet rónak a népre ; a mely közjogi állapot tehát azt eredményezi, hogy jobb tehetsége mellett is nem bírnak a nemzet egyes tagjai vagyonosodágra szert tenni, hol a nép mindazt, amit családja fentartúsára félretenni szeretne, súlyosodé terheinek fedezésére kénytelen odaadni, t. i. az adózásra: ott lehetetlen, hogy a nép jólétét előmozdítsa. íme ott van a másik nyomasztó teher, melyet lehetetlen tagadni, hogy ne érezne a nép: a katonáztatási teher. Nem mondja azt senki, én sem mondom azt, hogy a hazát védelem nélkül kell hag}mi, hogy a hazának minden életképes fiát nem kell védképessé tenni. De engedjenek meg önök, azon rendszer, mely szerint mindenki— a kedvező kivételek kivételével—gyermekét a legszebb korban az apától elparancsolja a törvény: — én a szegényebbeket veszem, mert a vagyonosabbak könnyebben tűrhetik, és a szegények sokkal nagyobb számban vannak. Midőn az állam azon fiatal embert, kit az apa azon reményben nevelt, s a kinek nevelésére és föntartására az apa azon reményben adta oda