Képviselőházi napló, 1869. XXIV. kötet • 1872. április 2–április 15.

Ülésnapok - 1869-475

84 415. országos ülés április 4. 1872. Ezeknek előrebocsátása után ismétlem, hogy én a szőnyegen levő törvényjavaslatot a központi bizottság szövegezése szerint nem fogadomiel, hanem járulok Csernatony t. barátom indítványához. (Helyeslés a lal oldalon.) Táncsics Mihály: T. képviselőház! Miután annyira megvan e nagy fontosságú tárgy vitatva, igen keveset szólok hozzá. (HalljulcJ) Előre kimondom> hogy az átalános szavazati jogot pártolom, mert elveimnél fogva ezt nem pártolni teljes lehetetlen. Elmondottam az átalános tárgyalás alkalmával, miért fogadom el; tehát nem tartom szükségesnek azt ismételni; de másodszor azért sem akarom ezeket elmondani, mert akik szerencsések voltak előttem szólani, sokat elmondottak azokból, a miket én elmondani szándékoztam. Mindenekelőtt tehát csak egyet mondok. 1 A nép férfi népességének egy részét a közügyektől elvonni a szoros igazsággal ellenkezik. Ezt mondottam, mikor szerencsém volt e házban először felszólalni, és azt mondottam később is, azt mondom ma is. Én, t. ház. nem félek attól, hogy az átalános szavazatjog a nemzetre ártalmas, káros lesz: nem félek én attól, ha t. i. törvény hozatik a vesztegetés ellen. Azon közmondás jut ez alkalommal eszembe: Ha orgazda nem volna, tolvaj sem volna; és én azt tartom: ha vesztegetők nincsenek, vesztegetettek sem fognak lenni. Tehát nem azokat kell büntetni, a kik még nem vétettek, hanem azokat, a kik már a gyakorlatban többször megmutatták: a vesztegetést. Es én t. képviselőház bátor voltam már egy modositványt röviden elmondani, más módositványokat is terjesztenék elő, melyek ha törvénybe iktattatnának, s külön önálló §§-at képeznének, nem mondom, hogy e törvényjavaslatot el nem fogadnám ; de erre kilátás nincs. Tehát , természetes, hogy e mellett maradok, és erre nézve több mondani valóm nincs. Fanem Mocsonyi Sándor és Bonián Sándor t. képviselő társaim által elmondottakra nézve vagyok bátor észrevételt tenni. Ők beszédeikkel elárulták azt, hogy miért nincsenek megelégedve azon állapottal, melyben vagyunk. Szerintük a magyar is csak olyan nemzetiség, a milyen a román vagy szerb; ők nem akarnak egy felsőbb nemzetet ismerni — bár emlegetik a magyarnak suprematiaját, de ez csak üres hang az ő ajkukon. Nem gyanúsítok, itt nyíltan az ország szine előtt mondom, majd bővebben szólok mindjárt. Ok nincsenek azzal megelégedve, hogy más ajkú népességek nemzetnek nem neveztetnek, ők mindig azt mondják „szerb nemzet* „román nemzet." Már kérdem: lehet-e annyiféle nemzet valamely hazában? Azt gondolom, hogy egynél több nemzet nem lehet: de lehetnek mellette különféle néptörzsök, népfajok, nemzetiségek. A nemzetiségben képviselők, ugy látszik, hogy megelégedve nem lesznek, mig, vagy az nem állapittatik meg, hogy neveztessék ezen haza: „magyar szerb- és oláhországnak ; vagy pedig, mig az ország annyi darabokra nem tépetik, a hány nemzetiség van, azért én haszontalan szószaporitásnak tartom azt, mikor azt mondják, hogy a nemzetiségeket ki kell elégíteni. Azokat soha sem lehet kielégíteni, mert nem méltányosak, nem igazságot követelnek, hanem törekvésük — ha ezt nyíltan be nem vallják is — oda vannak irányozva, hogy az állam integritását megtámadják. Nem akarok e két szónok beszédére több észrevételt tenni, hanem különös feladatomnak tűztem a szerb nemzetiségre nézve némelyeket elmondani annál inkább, mert a múlt alkalommal már jeleztem, hogy tényeket akarok felhozni arra nézve, hogy szerb ajkú polgártársainknak törekvése hová van irányozva. Megjegyzem, nem akarom én az egész szerb népfajt, polgártársainkat átalában vá'dolni, — távol legyen tőlem, — hanem csak vezéreinek magaviseletére nézve teszek némely észrevételt. A 40-es években, midőn a latin nyelv helyett a magyar hozatott be, különösen a szerb atyafiak jajdultak fel, s nem akarták eltűrni, hogy a latin nyelv helyett, a magyar nyelv legyen diplomaticai és törvényhozási hivatalos nyelv; akkor jelezték már, hogy hová törekednek. Az okos, bölcs, jóra való politikus azt mondotta volna e népfajbeli embereknek: eddig egy holt, idegen nyelvvel vesződtünk, most a törvényhozás azt állapította meg, hogy a haza nyelvét eultiváljuk a holt idegen nyelv helyett, mert ha e nyelvet mindnyájan megtanuljuk, pedig könnyebben megtanulhatjuk, mint a latin idegen holt nyelvet : akkor közeledünk egymáshoz, tömörülünk és mind egyéni, miod nemzeti jó-létünket könnyebben elérhetjük, mint eddig. De ők nem azt mondták, hanem kijelentették, hogy ezt nem akarják. Nincs a világ történelemben példa arra, hogy nem maga a nép, hanem valamely népfaj vezetői oly hálátlanoknak bizonyultak volna be a haza iránt, mint bebizonyultak a szerb testvérek vezérei; ők attól kezdve elhatározták, hogy a szerbfőgymnasiumokban a magyar történelem ne tanittassék. Nem bizonyitéka-e ez annak, hogy a törekvés a haza integritása ellen már akkor megvolt? Továbbá mikor a határőrvidék kérdése forgott fön : azt kívánták a szerb képviselőtársak, hogy a határőrvidék népe kérdeztessék meg, hogy akar-e Magyarországhoz tartozni. Ezt azért kérték, mivel biztosak voltak az iránt, hogy nem fognak arra szavazni, hogy Magyarországhoz tar-