Képviselőházi napló, 1869. XXIII. kötet • 1872. márczius 15–márczius 28.

Ülésnapok - 1869-468

244 468. országos ülés márcziu* 22. 1872. ugyan e három momentumnál fogva nem lehetnek tökéletesen ugyanazonosak Magyarországon a magyarul és utóbb elmondottakkal. De ha nem áll ezen szemrehányás: annál kevésbbé fog megállhatni, ha netalán mondanák, hogy a hangversenyről felhozott találó hasonlatosságot francziából fordítottam; mert a lángeszű Fournier, ki ezt használta, kiszámította, miként egy közelítőleg 1800 főből álló társaságban megvannak mind azon nagyobb és kisebb jellemkülönbségek, árnyalatok és dissonantiák, melyek szükségesek egy község összhangzatos működésére; e számot vette tehát fel phalansterének alapszámául, melyet hasonlított egy tökéletesen felszerelt zenekarhoz s ennek hangversenyéhez. Én addig nem szálok le, megelégszem annak átalánosabban tartott kijelentésével, hogy a census trónra emeltetésével egy egész, roppant nagy és lényegesen szükséges személyek osztálya egészen kiszorittatik a társas hangverseny köréből. Mondják a census pártolói: felvesszük a vagyonost azért, mert a vagyonosnak több módja levén kiképzésére, valószínű, hogy értelmiségét is jobban fogja kimivelni, mint a szegényebb sorsú. Mintha az élet szükségeivel való megküzdés nem volna jobb iskola az értelmiség fejlesztésére, mint a vagyonosnak hajlama a kényelmes dolce far nienté-hez. Felveszszük második és legalsóbb sorban azon földmivel őt, ki csekélyebb vagyonához annál inkább ragaszkodik; mert csekély és épen ezért kézi munkájával azt öregbitni vagy legalább megtartani igyekszik. Felvesszük ide a kézmives mestert is; mert hisz abban is túlnyomó a eonservativ hajlam, a tespedés, euphemistiee, a megállapodás szelleme. Egészen eltekintve attól, hogy itt az adott indok minden részében conservativ s így nem illik haladási korunkhoz : joggal kérdezhetjük, hol maradt ily eljárásnál a középső, a szélsőket öszszekötő sor, melyet a franczia az u. n. artisanokból alkot, s melyhez hajdan nálunk az u. n. honoratiórok is tartoztak. Mindkettőt a valóságos értelmiség hordozójának tarthatjuk, az utóbbit kiválólag, az előbbit annálfogva; mert nem éri be keze munkájával, ha ahhoz értelmiség nem járul. Ez azon réteg, azon elem, melyben megfogamzik s kifejlődik a valóságos demokrata szellem, kivált hol az artisan az u. n. houoratiorokkal karöltve jár; vagy talán épen ez nem tetszik? Tudjuk, hogy földmivelőink, ha lehet, még nagyobb aristokraták a telivér aristokratáknál; s ezért szükséges, hogy a munkás demokratisálja a földmivelőt; de ettől elzárja a census, mely amazt a politikai hangversenyből kitiltja, s íme itt állunk a eoncert roppant hézaga előtt, melyet okvetlen be kell tölteni és betőltendik elleneink is, ha, mint ürügyölik, a demokratia hivei. Hajdan ez ügy másként állott Magyarországon : volt ugyan egy kizárólag jogosult osztály, a nemeseké; hanem annak határain belül a mérvadó csakis a személyiség volt, semmi tekintettel a holt birtokra, s e határokból még a nőnem sem volt kizárva; mert téves ama felfogás mely szerint a nemes öszvegyeket a jog csak birtokuk után illette; mivel ha ez állott volna, a kis koruakat is illette volna a képviseltetés birtokuk után és ki kellett volna zárni a bocskorost. Volt tehát csak egyetlenegy osztályra szorított demokratia, némileg hasonló ahhoz, melyben élt az antik államok polgára roppant számú rabszolgája közepett, mint egyedül és kizárólag jogosult. A magyar ezen demokratiát még 1848. előtt kezdte kiterjeszteni az addig politikai jogokat nélkülöző osztályokra is, jelesen a honoratiorokra, kiktől semmiféle adóösszeget nem követelt, tekintve egyedül személyes képzettségüket; így vettek ezek is tettleges részt, jelesen a pestmegyei tisztújításon. Végre az 1848-ki forradalom alkalmazta a demokratia elvét az alsóbb osztályokra is, hanem már is censussal; mert ekkor már kikiáltva volt a birtok felsőbbsége a személyiségen, oly nézet és gyakorlat, melyet átvettünk különösen a francziáktól; nem akarván látni, hogy épen ezen felsőbbséghezi ragaszkodás volt oka a forradalomnak. Különösnek, nagyon különösnek tetszik, hogy a censust épen nálunk akarják megörökíteni a személyiség elmellőzésóvel; nálunk, hol az utóbbit mindig annyira érvényesítették, hogy volt elv és törvény a hangzatos beszédekben; de tettleg csaknem mindig győzött az elv ós törvény fölött a személy tekintete. Talán testesíteni akarták és akarják most is az egykor oly gyakran használt közmondást: „Az élet kineveti a jogikat." Erre nézve is van egy furcsa adomám. Ugy hiszem az 1840-iki pozsonyi országgyűlés — biztosan már nem emlékezem — alkotta a mezőrendőrségi törvényt. Midőn épen e tárgygyal foglalkozott az akkori országgyűlés : kisétáltam egy pár akkori követ társaságában, s miután az utat eltévesztettük, hogy nagyobb kerülés nélkül viszszatérhessünk, a vetéseken kellett volna átmenni. A követ urak sok meggondolás nélkül fogták magukat s neki mentek a vetésnek; azon figyelmeztetésemre pedig, hogy hisz ép most hozatik a törvény, mely a vetések eltiprását tiltja, egyik nekem fordulva igy válaszolt: hát te bolond