Képviselőházi napló, 1869. XVIII. kötet • 1871. november 22–deczember 9.

Ülésnapok - 1869-394

394. orsíágos flléfl deczember í. 1871. 221 szeptember 14-kén behozta a jövő évre szóló költségvetést. En figyelemmel hallgattam mindig előadását és elismerem tehetségét és képességét; de rám az ő eljárásai, előadásai olyan benyomást, olyan hatást tesznek, mintha mi egy eommercialis társulatnak volnánk tagjai, egy részvényes társulatnak, melynek részvényes gyűlése előtt az illető kezelő előadja a társulatnak a vállalat állását. Hogy én ezt természetesen a nép érdekére nézve kielégítőnek nem tartom: ez azon nagy különbségből következik, melynek létezni kell egy bourse fináncé és egy nemzetgazdászat, tudniillik a nemzeti kincstárnak kezelése közt. Az elsőre nézve elegendő, ha a kezelő röviden számokkal bemutatja a gyűlésnek az eredményt, meggyőzi a részvényeseket, hogy itt van a nyereség; senki nem keresi, hogy hagyott-e az a nyereség valamely kárt vagy nem. Történt-e annak beszerzése valamely érdek megrövidítésével vagy sem. Az eredmény untig elegendő azon ezélra, melyet az ily kereskedelmi társulat és jogosan maga elé tűzött. Másképen áll t. ház! az adófizető köznép érdeke a képviselői szempont előtt. Megvallom, sajnálom, hogy a pénzügyminiszter ur nincs jelen; tudom, hogy más országokban a miniszterek 8—9 órát is töltenek egy ülésben, ez irányunkban némi csekélylésnek lehetne jele. (Helyeslés bal oldalon.) En óhajtanám, hogy jelen lenne, hallaná az ellenvetéseket; neki kötelessége azokat meghallgatni és eloszlatni aggályainkat. Mondtam, t. ház, hogy az adófizetők érdeke felett őrködő gyülekezetnek, minő a képviselőház, nem elegendő, hogy a pénzügyminiszter mint egy második Ollivier vig szívvel, jó kedvvel kijelentse azt, hogy ime most félév alatt ennyi millióval több gyűlt be mint tavaly közadó fejében. A pénzügyminiszternek, — kit én alkotmányos elv szerint az adózó nép erszénye gardianjának tekintek, kinek ügyelni kell nemcsak arra, hogy begyüljön a pénz, hanem figyelni és tudni kell, mikép gyűl be és a népnek minő hátrányával: — felvilágosítást kellene adni a felől is, volt-e jótékony hatása a nép jóléte kifejlésóre azon adónak begyűjtése, melynek begyűjtését a háznak bejelentette. T. ház ! Vannak országok, hol valamely adónemnek beterjesztése annyira felizgatja a közkedélyeket, hogy nemcsak maga a képviselet, nemcsak maga a képviselőházi ellenzék ellenzi azt, hanem azonkívül maga a nép is meetingekben, gyülekezetekben ellene nyilatkozik és felingerültségét jelenti ki, mint láttuk tavaly Angliában, hol a miniszter egy bizonyos adónemet proponált; — de azon adó oly népszerűtlen volt, anynyira felingerelte a nép kedélyét, hogy az az ellen tartott meetingek következtében a miniszter visszavonta javaslatát minden szégyen nélkül, mert ő csak tisztviselője a népnek, a háznak és ezek előtt meghódolni sohasem szégyen. (A pénzügyminiszter bejön.) A pénzügyminiszter ur mai beszédében, megvallom, igen ügyesen és jelesen az ellen védte magát, hogy nem terjesztette be mindeddig az átalános adóreformot. Ha tetszik az ő mentségét, elfogadom arra nézve, hogy az egész adóreformot nem volt képes, — idő és körülmények ellenezték, — eddig beterjeszteni; de azt mondom: egy népszerű, egy alkotmányos miniszternek nem lett volna szabad most már negyedötöd izben oly elvekre alapított adókat bemutatni, melyek a nemzetgazdászat elementalis rudimentalis elveibe ütköznek. T. ház! Mindenekelőtt azon átalános axióma áll, hogy az államnak joga van polgárait adóztatni az állam legszorosabb szükségeire, hogy az adóztatás által sohasem kell a népet az élet fentartására szükséges ezikkeiben legkevésbbé is megröviditni, és végre, hogy ha az állam legokvetlenebb szükségeire is tulterjesztett adók vettetnek ki: azáltal az adóztatás valóságos confiscalássá válik. En azt mondom, hogy a nemzeti gazdászatnak elementalis elveit okvetlenül bekellett volua már hozni a pénzügyminiszternek a maga budgetében, mert ő azt hányja Simonyi Ernő igen t. barátomnak szemére, hogy ő administrativ tekintetben nem philosophiát követett, hanem gyakorlati cselekvést. De ha jöl fogtam fel; nem is ugy értette Simonyi barátom, hogy bizonyos philosophia szerint kell eljárni, hogy az administratióban üljön le és a philosophia elveiről gondolkozzék: hanem azt, hogy a budgetben kellett volna lenni valami philosophiának, hogy ebből meg lehetett volna látni, mily alapokon nyugszanak az egyes adónemek? (Helyeslés bal felől.) Én azt hiszem, hogy ez egyik elve a nemzetgazdászatnak — és mint az imént, mielőtt a pénzügyminiszter ur jelen volt, mondám a nemzetgazdászat különbözik a boursetól, mert ez utóbbi csak a bárhonnan szerzendő nyereségre gondol: a nemzetgazdászat pedig a nemzet jólétét tartja szem előtt — mondom, a nemzetgazdászat egyik alapelve az, hogy: „az első élet szükségleti czikkeket soha sem szabad megadóztatni." És ime előttünk áll ismét azon provisoriumról provisoriumra fentartott törvény, melylyel a fogyasztási adók egy némelyike a legszükségesebb élelmi czikkeket vette megadóztatás alá. Ott van a husadó, melyre nézve Irányi Dániel barátom tavaly indítványt tett, és mely mégis ujabban is elő-