Képviselőházi napló, 1869. XII. kötet • 1871. január 10–február 8.
Ülésnapok - 1869-264
50 264- országos ülés január 17. 1871. zük. Engedje meg a t. képviselő ur, hogy ezen alapállitást, ellenkezőleg azzal, a mit Horn képviselő ur mondott, egyszerűen tagadjam. Mindig egyaránt teljesítettük ez iránti kötelességünket: hacsak Tóth V. képviselő ur magát az eredményt nem veszi a fokozott támadás indokául, hogy t. i. épen ellenzéki tag ül az előadói székben; ha csak, mondom, ezt nem veszi, a mit nem a fokozott támadás, hanem a változott körülmények és az ezek nyomán azóta tisztult fogalmak, az ezek után változott hangulat idézett elő. Emlékeztetem a t. képviselő urat 1867-ben a 67-es bizottság tárgyalásainak folyamára, történetére; emlékeztetem az 1868. évben a véderőről szóló törvényjavaslat tárgyalására kiküldött bizottságban e kérdés körül fölmerült szivós vitákra. Emlékeztetem a múlt esztendőben az osztályokban és itt a házban történtekre. Mindezen történtek homlokegyenest ellenkeznek az igen t. miniszter ur ide vonatkozólag ma tett állításával: mert mindig, szakadatlanul, következetesen, egyformán követeltük, hogy a törvény megtartassák, hogy a törvény tiszteletben tartassék. Igaz, hogy most sokkal több okunk volna a támadásnak, ha ugyan az lehetséges, megsokszorozására ; mert, minélinkább győződünk meg arról, hogy a kormány különösen e tárgyban lejtőre lépett és hogy ezen lejtőn alább és alább halad: annálinkább hazafiúi kötelességünk a kormányt minden alkalommal figyelmeztetni azon veszélyekre, melyek ebből a kormányra és hazánkra származhatnak. Miüélinkább tapasztaljuk, hogy itt a törvényes kifejezésekkel játék űzetik, —mert hiszen igen t. képviselőtársam, Tóth Vilmos ur csak tegnap is lajtántúli és lajtáninneni ezredekről beszélt, — hisz ezen kifejezést nem merte volna használni 1867-ben, (Tetszés bal felől.) midőn a „magyar hadsereg" kifejezést oly fennen hirdették a túlsó oldalon, mondván, hogy a Xll-ik törvényczikkben ez, mint egy nagy vívmány áll, (Helyeslés a bal oldalon.) hiszen 1868-ban, midőn mi a magyar hadseregnek mint ilyennek, a törvényben újólag leendő kifejezését követeltük, azt mondták önök, hiszen úgyis benne van ez a törvényben, mert hivatkozás történik az 1867: Sll-ik törvényczikkre. A múlt esztendőben az akkori honvédelmi államtitkár, mostan t. pénzügyminiszter ur, azt mondotta, hogy senkinek sincs eszeágában a törvényt megváltoztatni akarni, senkinek sincs gondolatában sem a magyar sereg eszméjét, sem magát a kifejezést megtámadni, hiszen benne van a törvényben; és most föláll a kisebbségi előadó ur, és azt mondja: a törvény magyarázat már a múltévekben megtörtént. Kérdem, t. képviselőház, midőn látjuk, hogy itt a törvényes kifejezésekkel a szó legszorosabb értelmében játék űzetik (Tetszés bal felől), nem kell-e sokkal féltékenyebben ragaszkodnunk ezen kifejezéshez, ezen látszólag talán jelentéktelen pár szócskához. De hogy ezen pár szócskában mégis meglehetős biztositéka rejlik alkotmányunknak: erre elég bizonyítékul szolgál már csak azon körülmény is, hogy Bécsben és a k. k. hohe Generalitat bizonyos köreiben e pár szócska oly nagyon perhorrescáltatik. Ami a hadsereg különválasztását és ezen különválasztás szükségének érzetét illeti: engedjen meg az igen t. képviselő ur, ezt nem mi találtuk föl, nem is most találtatott ez föl. Hiszen ez kifejezést nyert az 1867: XH-ik törvényczikkben, hogy az 1848. előtti számos törvényről ne is tegyek említést. Ezen szükség érzetét az 1859-iki és 1866-iki események nagyon kifejezték. Az igen t. képviselő ur, Tóth Vilmos, előrebocsátva, hogy ,,egyes szavaknak gyakorlati hasznuk nincs," különösen hangsúlyozta, hogy minő nagy eredményeket mutat föl a kormány a honvédség szervezése körül. Nem kívánom az igen t. kormány eljárását e tekintetben kicsinyleni, sőt készséggel elismerem, hogy sok jó történt e téren, — bár nem minden, a minek már eddig is történni kellett volna; hanem ha itt részletekbe bocsátkoznám, oda mennék, a mint Tóth Vilmos képviselő ur szándékba vette, t. i. más térre volna átjátszva a vita: mert erről a honvédelmi minisztérium költségvetésének tárgyalása alkalmával lehet és kellend szólanunk. Ide ez nem tartozik. A mi azonban az emiitett pár szócskát illeti, melyeknek, Tóth V. ur szavai szerint, gyakorlati hasznuk nincs, erre nézve engedje meg a t. képviselő ur megjegyeznem, mit a képviselő ur szintén tud, hogy a szó életet adhat, de meg is ölhet. Ha soha nem lett volna is e pár szócska törvénykönyvünkben: most kellene ezeket beiktatnunk és törekednünk, hogy ez mielőbb megtestesittessék; mert hazánkban varázsereje van e pár szócskának, de varázsereje van ennek minden nemzetnél. A würtenbergiek, a bajorok büszkén fogják hazájuk történelmébe följegyezni azon győzelmeket, melyeket bár a közös Németország érdekében, de saját seregeik által vívtak ki. Senki sincs köztünk, a ki a magyar huszárnak hősiességét, bátorságát kétségbevonná; de öltöztessük azon huszárt német draganyos zubonyába, és vegyük el tőle e nevet „limszár": megfosztjuk ezzel őt egyik legjelentékenyebb erkölcsi erejétől, a név varázsától. Poszszuk meg a magyar hadsereget azon névtől, hogy „magyar hadsereg" higyék el önök, semmi galvanismus, semmi operatio nem lesz képes előidézni azon lelkesedést, mely a veszély pillanatában oly ellenálihatatlan(i?eZ«/esíés bal felől).
