Képviselőházi napló, 1869. VI. kötet • 1870. február 18–márczius 9.
Ülésnapok - 1869-140
390 140. országos ülés •árczius 9. 1870. hez képest a többi, a mienk mind csak kóficz. Fölhozta, mondom, azon nagy háborút, melyről az osztrák tábornokok és a delegatióban valóban Kulin miniszter ur azt mondta, hogy nem volt háború, csak barbarismus és hogy azon háborúból az oda való tisztek visszatértek. Biztosítom önöket uraim, hogy ha győztünk volna, Mag} r arországon a honvéd rokkantak nem kérnének segélyt, és hogy ez csak 20 évi meggyaláztatás és aláztatás után történhetett. (Zaj jobb felöl.) Amerikában különben a rokkantak és sérültek kaptak segélyt az államtól csakis, nem rang szerint és mi láttunk az amerikai háborúból visszatértek közöl később nagy embereket. Ott van Grant, az Egyesült Államok elnöke lett. Nem borzasztó gondolat volna-e az nekünk, hogy egy honvéd-tábornok lehessen államtitkár a honvédelemnél!? (Tetszés bal felől.) Amerikáról beszélni különben itt igen á propos. Hát hol becsülték meg a magyar honvédet jobban, mint épen Amerikában és a 48-ik kormányzónak, hol tettek biborszéket a senátusban, épen Amerikában ? (Éljenzés a szélső balon.) Kár hogy Pulszky ur nincs itt, mert együtt láttuk ezen biborszéket, és a kormányzó azt mondta, midőn elfoglalta azt: elfoglalom, de nem a magam nevében, hanem azoknak nevében, kiknek vérét a széken látom. A miniszter urak vigyázzanak azokra a bibor székekre, mert nem nagy poésis kell azt gondolni, hogy a hovéd vére azokon is látszik. Midőn Várady Gábor képviselőtársam oly lelkesen beszélt, a miniszterelnök ur szives volt felelni, mert ő sokszor kegyes megalázni magát, és a vitatkozás közben is ad fölvilágosítást, hittem szentül, hogy utána mindjárt Kerkapoly következik, hittem, hogy a tanár ur fog fölállani és előadást tartani tanitváay ainak. Tisztelem a fiatalságot, a virágokat, hanem engedje meg egy kicsit, Ernuszt képviselő ur, ha nem hiszem, hogy ők saját tapasztalásból tudják a negyvennyolczadiki dolgokat és midőn azt mondja, hogy minő absurdum az : hogy mi tábornokot követelünk, holott elég van Ausztriában. Ha ez azt teszi, hogy mivel ott igen sok van, itt egy sem kell, akkor legjobb lesz, hogy az ember, a ki megterheli a gyomrát, ne egyék semmit. Tanácsolom, hogy az ember annyit egyék, a mennyit megbir. Nem szóltunk volna a honvédrokkantakról egész életünkben, ha minduntalan elő nem hozták volna. De látjuk, hogy az ellenség már most nem ellenség — mert most közös hadseregnek neveztetik, az az. hiszszük barátaink, az az hinnünk kell, a ki nem hiszi, az illoyális, — jól van, elismerem, nem akarom magamra venni az anathemát, hanem egyet el nem ismerek, azt, hogy a mint Ernuszt képviselő ur is mondta, — el fog jönni az idő, midőn a katona magát polgárnak vallja, de ha ezen intézkedéstől azt remélni lehetne, akkor én is üdvözlöm azt, mert a honvédség mégis közelebb áll a polgárokhoz. Valóban ha végig nézünk történelmünkön, az az ha volna történelmünk, mert a mohácsi vész óta nincs, ha végig nézünk azon hadsereg történetén, akkor nem volt sem magyar, sem osztrák nemzeti hadsereg, — hanem volt egy nagy németországi hadsereg, melyben a tisztek, és épen a főtisztek, mind idegenek voltak, az elszegényedett német aristokratiából, holott Angliában katona sem lehet senki, ki nem honfi, és mi teli vagyunk 500 pensionált generálissal: idegenekkel. Hogy mit tesz ez, azt csak azok tudják, a kik a hazáért küzdöttek. Térey képviselő ur előállott és azt mondja, (Fölkiáltások bal felől: Dehogy mondta! Olvasta!) majd rátérek arra is, (Derültség) hogy először nagy tapasztalatokat gyűjtött, mint régi honvéd, nagy tapasztalatokat gyűjtött mint uj honvéd, és ezen tapasztalata annyi, hogy azt Írásból volt kénytelen elolvasni, én megengedem, hogy Miletics vagy Stratimirovics olvassák beszédeiket, elnézem, ha nem tudnak magyarul, hanem hogy ő Írásba jegyezze föl tapasztalatait és a ház szabályai ellenére onnan elolvassa, ezt nem tartom elnézendőnek. Azt mondta, hogy mi folytonosan reeriminatiókkal élünk és ő egész receptjét olvasta föl a recriminatióknak. (Derültség.) Fölhívom a miniszterelnök urat, én azt hiszem, ha mi azt mondjuk honvédeinknek, haljanak meg újra, talán még azt is megteszik, hiszen egyszer már elpusztultak. De béküljünk ki, és én azt mondom, hogy mi föladjuk a rokkant honvédeket, adják föl ők a beamtereket penzióstul. Fort mit Schaden! (Atalános hosszas nevetés.) Ha önök megígérik, hogy azok számára nem követelnek semmit, ám akkor honvédeink is elég hazafiasak lesznek, hogy nem követelnek semmit. Hanem addig, a mig egy csonka nyomorult honvéd koldul s előtte a penzionális beamter glacé kesztyűben sétálgat, {Élénk helyeslés a balon) nagyon félek, hogy a magyarban a lelkesedés ez utón demoralizáltatni fog, s ez ellentét a legnagyobb vád a kormány ellen, bármit beszéljenek is itt. (Helyeslés bal felől.) Hogy ez megszűnjék, hogy ne kiáltsanak és ne ríjanak a honvédek, ez a mi követelésünk. De ha önök ezen politikát folytatják, akkor a demoralizátió elérkezik nem sokára, és nem lesz szükség többé sem „Esti Lap"-ra, sem „Borsszem Jankó"-ra, (Zaj jobb felől) hanem annyira reformálták a közvéleményt, hogy — akár mint nevetnek is —
