Képviselőházi napló, 1869. VI. kötet • 1870. február 18–márczius 9.

Ülésnapok - 1869-124

6 124. országos ütés február 18. 1870. nak a felekezet világi tagjainak. A protestánsok maguk választják lelkészeiket, náluk lelkészeik állása tisztán attól függ, mennyire képesek maguknak a hitközségektől a becsülést és népszerűséget megszerezni ; továbbá a protestánsok maguk választják mindenféle egyházi elöljáróságaikat, ők választják az espereseket, püspököket vagyis superintendenseket és ezeknek nincs semmi fegyelmi hatóságuk, a lelkészek felett. mert ezen fegyelmi hatóságot is maguk a világiak kezelik, kiknek a felsőbb forumoknál is határozó befolyásuk van. De t. ház! ez még magában nem volna elég arra, hogy az egyházi rész irányában a világiaknak befolyása biztosítva legyen, erre igen lényeges a papságnak socialis helyzete. A protestáns papságnak egyátalaban nincs semmi kitüntetett polgári állása; vagyoni tekintetben pedig szegények és e szerint ők azon befolyást, melyet a magas polgári állás, melyet a nagy vagyon mindenki f számára biztosit , egyáltalában nélkülözik. És daczára ennek, mégis oly nagy a protestánsoknál az egyházi elem tekintélye és tettleges befolyása az egyházi ügyek vezetésére, hogy a világiaknak folytonos és éber figyelemmel kell kisérni működését, folytonosan kell ügyelni arra, hogy ők a lelkészek által az őket megillető befolyásban az egyházügyekre háttérbe ne szoríttassanak. Ezt kiváló figyelembe kérem vétetni. Ezekben fekszik a protestáns autonómiának lényege. Egyátalaban nem várom, nem követeleni azt, hogy mindezen institutiók, melyek a protestánsoknál ás egyházi autonómia lényeges keilékei, a kath. autonómia keblébe, a katíi. felekezet körébe azon módon átvitessenek. Jól tudom, hogjr ez már dogmai tekinteteknél fogva sem lehetséges, nem lehet egyátalaban oly tökéletesen keresztülvinni azon viszonynál fogva, melyben a katholikus felekezet hivei saját papságuk irányában állanak. De midőn annak, mi a protestáns egyház kebelében az autonómiának valóságos, lényeges kellékeit képezi, a katho likusoknál tökéletesen ellentétét látom, akkor megvallom, hogy a nélkül, hogy ezen dolgokra nézve lényeges reformok és változtatások jöjjenek létre, a valódi autonómiának létrejövetelében hinni képes nem vagyok. (Tetszés bal felől.) Lényeges mindenesetre, nézetem szerint, ha valódi autonómiát akarnak a katholikusok szervezni, először a,z, hogy a klérusnak azon különálló testületi szervezete, mely jelenleg fönáll, módosittassék. Nyíltan kifejezem nézetemet, hogy mindaddig, mig a katholikusok nem f< gják kivinni azt, hogy lelkészeiket és minden egyházi elöljáróikat maguk válaszszák, {Helyeslés bal felől) sőt mindaddig, mig a coelibatus eltörlése ki nem eszközöltetik, {Igaz! bal felől) valódi autonómiát létesiteniök egyátalaban nem lehet. (TJgy van! bal felől. Nyugtalanság.) De van még, t. ház, egy lényeges kelléke az autonómiának, és ez az, hogy a katholikus klérusnak azon szabadalmai, melyekkel az államban még most is bír, megszüntessenek, lényeges különösen az, hogy azon roppant vagyon, melyet a főpapság még jelenleg is birtokol, más czélokra fordíttassák. Mert mindaddig, mig a magas klérus üy roppant vagyon birtokában lesz, addig, tekintetbe véve egyéb körülményeket is, sohasem lesz kivihető az, hogy a katholikus felekezet világi hivei a papság, a hierarchia irányában az őket megillető befolyást és hatalmat megnyerjék. (TJgy van!) Azért azt hiszem, hogy ezen gyökeres reform egyenesen magának a kathol. felekezetnek érdekében áll, s ha komoly szándék az, hogy az ő körükben az autonómia létrehozassák, akkor épen az ő föladatuk az, hogy e tekintetben gyökeres reform hoz'assék létre. T. ház! Bátor vagyok ismételni, hogy mindaddig, mig ez meg nem történik, addig a valódi kath. autonómiának létrejövetelén kétkedem, s addig — nézetem szerint — épen a szabadság, épen a kath. felekezet érdekeinek megóvására nézve nincsen más mód, mint, hogy az államnak azon befolyás, melyet jelenleg a kath. egyházi ügyekre még gyakorol, továbbra is föntartassék. Elismerem, hogy ez sok tekintetben abnormis helyzet, és abnormisabb nálunk, mint oly országokban, melyek majdnem kizárólag katholikusokból állanak. Mert természetes, hogyha az állam s alkotmányos államban maga az országgyűlés is hivatva van bizonyos tekintetben egyházi ügyekbe befolyni, akkor elkerülhetlen az, hogy a protestánsok és más felekezetbeliek szintén némileg befolyhassanak a katholikusok ügyeibe. De, azt hiszem, ezen abnormitás nem oly nagy, mint első tekintetre látszik. Nem oly nagy ezen abnormitás azért, mert hazánkban az uralkodó, ki a kath. egyházban a patronatusjogot gyakorolja, törvény szerint katholikus; továbbá, mert a kath. vallásfelekezet hivei képezik nálunk minden tekintetben a többséget, és végül sem a kormány, sem az országgyűlés sohasem fog oly dolgokba avatkozni, melyek szorosabban dogmai dolgokra, lelkiekre, szóval : oly egyházi ügyekre vonatkoznak, melyekre befolyni a katholikusok kizárólag érezhetik magukat jogosítva. E szerint azt hiszem, ha itt arról van szó, hogy a katholikus felekezet „emanezipáitassék', a mint ezen szó már föl is említtetett, ez oly valami, a mi csak mosolygásra indíthat. A mi különösen a papi javak kértlését illeti,