Képviselőházi napló, 1869. I. kötet • 1869. april 22–junius 14.

Ülésnapok - 1869-16

16. országos Ülés május 25. 1869. 191 trónbeszédben és arra készített többségi válaszfeliratban a közjogi alaptól eltekintve, a melyet meghaladottnak tekintenek, a reformok mezejére hivják föl az ellenzéket, a nemzetet. Ha nem él vala azon 19 esztendő alatt, melyeket nem egészen önkényesen a mivelt nyugot-europai államokban töltöttem, bizonyára fölébred ellenállhatíanul lelkemben a vágy, hazámat is a civilisatiö* minden áldásának birtokában látni, és azért én is örömmel fogadtam a királyi trónbeszédnek azon részét, mely a reformokra vonatkozott, és annyiban a mennyiben ezen újításokat tárgyazza. De épen azért, mert hosszas ideig volt alkalmam közelről szemlélni és megfigyelni a polgárosodás müveit, nem mulasztottam el egyszersmind vizsgálat tárgyává tenni az okokat, a melyeknek a polgárosodás ezen müvei köszönhetők. Az erkölcsiség, a tudomány és a mi ebből ered, a felvilágosodás, a szorgalom, a takarékosság fő helyet érdemelnek ezek sorában; de az első hely, nézetem szerint, illeti a szabadságot, az egyéni szabadságot ugy, mint az egyetemest, vagyis az ország önállóságát és függetlenségét. {Helyeslés a bal oldalon). Vannak és voltak kivételek, voltak emberek, kik noha az önállás és szabadság föltételeit nélkülözték, külön kedvező körülmények segedelmével fölülemelkedtek a mindennapi közönséges emberek színvonalán; voltak és vannak mai nap is országok, helyesebben tartományok vagy gyarmatok, melyek minda mellett hogy más országoktői függnek, a vagyonosodás, az értelmiség, és mindannak, a mit eivilisatiónak nevezünk, bizonyos fokára felemelkedni bírtak. De ezek, épen mivel kivételek, csak a szabályt erősitik meg, mely igy szol : nagyot csak szabad ember mivelhet, nagyok és boldogok csak szabad nemzetek lehetnek. {Helyeslés a bal oldalon.) Jól tudom én, uraim, hogy valamint egyéb becses kincset, ugy a szabadságot, az önállóságot is, nem mindig, nem minden körülmény közt és nem egyszerre lehet elérni. Azonban egy majdnem 6000 Q mfdnyi ország, egy 15 milliónyi nemzet koránt sincs azon szégyenitő állapotban, hogy az önállás föltételeit nélkülözze; nincs különösen akkor, midőn az, ki azt tőle elvitatni akarná, területre nézve épen nem, népességre nézve nálánál alig nagyobb. Nem ismeretlenek előttem, uraim, azon mindenesetre komoly figyelmet érdemlő ellenvetések, melyeket Magyarországnak, ily értelemben, önállása ellen tenni szoktak. Rá mutatnak első helyen a délszakon lakó nem magyar nemzetiségekre s azt mondják, hogy „ime ezen nemzetiségek kifelé gravitálnak ; hogy ezen nemzetiségeket megtartsuk a magyar korona birtoka alatt, azért szükségesek a közösügyek '. Rá mutatnak másodszor ez éjszak felől fenyegető hatalcmra és azt mondják: „hogy ettől megóva legyünk, a kétfejű sas szárnyai alá kell menekülnünk." En is, uraim, fájdalom! megismerem, hogy vannak még hazánkban, ha nem is egész nemzetiségek, hanem azon nemzetiségek között egyes emberek, egyes tagok, kik talán e haza határain tál vélik föllelhetni boldogságukat. Azonban azt kérdeném önöktől : vajon azon vágyak az által elenyésztek-e, hogy önök 1867-ben a közös ügyeket megalkották? vajon el van-e oltva, el van-e enyésztetve azon vágy

v melyet önök ellenvetésül fölhozni méltóztattak? Én nem tudom, mert sem magamat sem másokat ámítani nem akarom, vajon azon alapon, melyet mi akarunk elfoglalni, ezen nem helyes, ezen nem törvényes vágyak megfognak-e szűnni vagy sem ? De arról meg vagyok győződve, hogy a mostani viszonyok közt elenyészni nem, sőt talán ujabb ingert találni fognak. Fia van mód, mely által ezen fontos, talán legfontosabb kérdést megoldhatjuk, az, szerintem, csak az egyenlőségnek nemcsak a papiroson, de a valóságban is érvényesítése. {Helyeslés a bal oldalon.) Nem tartok azokkal, uraim, kik az éjszaki hatalom hódítási és terjeszkedési vágyait tagadni szeretik; léteznek azok, léteznek veszélyünkre; de azt kérdem önöktől , uraim: vajon egy 15 milliónyi nemzetnek, egy 15 milliónyi harczias nemzetnek joga van-e félni akkor , midőn e nemzet 400.000 ha kell, 500 ezer oly honvédet állithat ki, (Derültség) mint a minő 1848-ban kivívta a nemzet dicsőségét, és kérdem, vajon nem valószinűbb-e, hogy oly nemzeti hadsereg, a minőt mi kívánunk, nemzeti zászló, nemzeti tisztek, nemzeti vezénylet alatt" inkább fog síkra szállhatni és sikeresebben megküzdhetni az orosz kozákokkal, mint az úgynevezett „közös", de tulajdonképen osztrák sereg? Az én t. barátaim, a kik előttem szólottak, különösen a múltkor Simonyi Ernő és ma Ghyczy Kálmán, ékes beszédeikben kifejtették a közösügyekben rejlő veszedelmeket: én azokat ismételni nem akarom, szabadságot vévén magamnak egy másik oldalát azon közösügyek veszélyességének felmutatni, a melyeket önök fentartani kivannak. (Halljuk.) A mi kormányunknak, a mi minisztériumunknak igen sok hibája, igen sok bűne van. (Derültség. Felkiáltások; Eredendő bűnök f Zaj.) Elnök (csenget) : T. képviselő urak! A szabályok azt mondják, a szólót beszédében megszakítani nem szabad. (Helyeslés a szélső bal oldalon.) Irányi Dániel: Hibáik, bűneik egyrészt az emberi természettől elválhatlanok, azért azokat nem is hányom szemökre j (Derültség)