Képviselőházi napló, 1865. XI. kötet • 1868. november 24–deczember 9.
Ülésnapok - 1865-325
76 CCCXXV. ORSZÁGOS ÜLÉS. (November 26. 1868. nap egy részben mint szónok beszédében is isme- ! telt, fölöslegesnek tartom a nemzetiségi kérdés fontosságáról akár átalában, akár különösen e haza és annak jövője tekintetében szólani. Húsz évi odyssei bolyongás után a szenvedések tengerén, több évi vitatkozás után az elmélet és publioistika terén, eljutottunk most a gyakorlat terére, hogy a nemzetiségi kérdést törvényhozásilag eldöntsük. Ha egy kissé hosszasabban időzöm e kérdésnél, igazolni fogja ezt azon érdek, melylyel e kérdés nemzetiségemre nézve bir, és a kötelesség, melyet e tekintetben magamra vállaltam; miután pedig ezen kérdéssel nem csak az egyes nemzetiségek, hanem az egész ország érdeke is szorosan össze van kötve, miután továbbá kell, hogy mindnyájuknak szivökön feküdjék, miszerint meghallgassák azok szavát, kik igazságot, méltányosságot és jogosságot keresnek nemzetiségük számára, és miután végső ideje annak, hogy őszinték legyünk egymás irányában, hogy egymást megértsük, és hogy parlamentális discussio terén és magunk közt feszegessük és megfejtsük azon kérdést, mely eddig mindnyájunk kárára és egy harmadik javára a harczi mezőn vitattatott, de meg nem fejtetett: számolok türelmökre és elnézésökre, melyet azok irányában tanusitottak, kik a beszéd tekintetében nem képesek a még fenálló tételes törvénynek tökéletesen megfelelni. (Halljuk!) Előttünk fekszik lényegesen különböző két javaslat a nemzetiségi kérdés megoldásáról: a központi bizottság javaslata, mely a nemzetiségi bizottmány többségének javaslatával hasonló, és melytől tisztelt Deák Ferencz úr javaslata csak annyiban különböző, hogy a magyar nemzetnek politikai egységét explicite politikai dogmává emeli: és Mocsonyi Sándor úr javaslata, melyet elvbarátai nevében előterjesztett, és mely a bizottság kisebbségének javaslatával hasonló, keletkeztében pedig huszonhat különféle nemzetiségű képviselőtől 'aláíratott. En e második javaslatot pártolom, és törekedni fogok, hogy elveit és határozatait a lehetőség szerint igazoljam, az ellenkező érveket pedig megdöntsem. Ezen javaslat alapja: a nemzetiség elve, azon magasztos elv, mely e kor jelszavává, a további emberi haladás rugó erejévé, és azon jellé lett, melyről azt mondhatni: „in hoc signo vinces." Mi a „nemzetiség?" ugy látszik, fölösleges volna fejtegetni azon országgyűlés előtt, melynek többsége azon nemzetből való, mely ezer nyolczezáz huszonöttől fogva valóságos parlamentalis és publicistikai harczot kezdett meg nemzetiségeért, és mely nemzetnek nagy fia, Nagy Pál, e harczot inaugurálta oly kifejezéssel, melyet minden nemzet arany betűkkel Írhatna fel nemzeti pályájának prodomjára, és mely igy hangzik: „Az elvesztett alkotmányos szabadságot visszaszerezheti a nemzet kedvező körülmények közt, de az elvesztett nemzetiséget soha többé." De történik, hogy emberek és nemzetek ugyanazon eszmének más értelmet adnak, midőn saját zászlajokra irják, és mást, midőn azt az ellenkező zászlóra látják irva, hogy tehát ugyanazon eszmének kettős, gyakran egymással ellentétben álló jelentőséget tulajdonítanak. Ki nem tudja, hogy a mostani kornak a vallási ügyekben kifejezett azon magasztos elve is: „szabad egyház, szabad államban" más értelemmel birCavour követőinek ajkain és mással az ultramontanokén ? Ugy vagyunk a nemzetiségi kérdéssel is. Vannak, kik a nemzetiséget az utolsó balitéletnek tartják, mely akadályul szolgál az emberi valóságos haladásnak, a valóságos emberiességnek és a valódi tökélyesedésnek, melyet a despoták gondoltak ki és indítottak meff, hoe'v ezen eszmével keresztezzék az emberi szabadságnak utait, és mely az emberi művelődés és szabadság világa előtt épen ugy fog eltűnni, a mint megdőltek más vallási és világi balitéletek is, a kasztok, az osztályok és a kiváltságok. Én ellenkező véleményben vagyok. Dőltek és dőlni fognak a balitéletek, és a korlátok az egyes emberek és az összes emberiség közt a korlátolt individualitás és az emberiesség magasztos eszméje közt, de csak azok fognak megdőlni, melyek emberi intézményekre, az ész és az érzelmek tévedéseire, emberi erőhatalom és igazságtalanságra alapitvák; meg nem dőlhet azonban az emberek azon különbsége, mely magára a természetre van alapítva , melyet maga az Isten a világ teremtésénél mint a művelődés és haladás magvát oltott az emberekre, mely nem akadálya, hanem inkább legtermészetesebb és legerősebb rugója a közművelődés és műveltségnek, ez által pedig a közhaladás és a közszabadságnak is, mely végre egyedül képes az embert az egoismus fölé emelni, és oly áldozatokra buzdítani, melyek az emberi haladásra szükségesek, melyeketa kosmopolitismus hideg eszméje soha sem képes ugy megindítani, mint az anya keblén szivott meleg érzelem: ezen érzelem pedig a nemzetiség érzelme, melynek lényeges alapja a nyelv, mely nem csak szerv az emberek szellemi ereje fejlődésére, hanem azon egyedüli csatorna is, melyen keresztül a közműveltség az emberek tömegébe áthat; míg pedig a műveltség a tömegekbe át nem hat, mindaddig lesz nyomás", lesznek, habár nem a törvényen alapuló, de tényleges kasztok, a közszabadság üres szó lesz a sötétség és a tévedések magányában, a despotia, i mely nem gondolta ki, hanem csak felhasználta a
