Képviselőházi napló, 1865. XI. kötet • 1868. november 24–deczember 9.

Ülésnapok - 1865-324

48 CCCXXIV. ORSZÁGOS ÜLÉS. (November 25. 1868.) vált Erdélyországban, ugyan csak a közös alkot- 1 mány alapján mind inkább fejlődtek az egyes nemzetek, s hogy e szabad fejlődés kinövésének tekinthető a magyar, székely és szász egyenjogú nemzeteknek a legszámosabb román nemzet elnyomására létrejött szövetkezése: már az 1608: IS a: c:, továbbá az 1648: 78, és az 1699: 44-dik törvényezikkek azt rendelik, hogy a mennyiben némely német és tót szabad városokban a magyarok (hungari nativi) a hivatalok viselésétől, s a fekvőségek megszerzésétől ki szoktak záratni, ez jövőre nézve ne történjék, hanem a nemzeti és vallási egyenjogúság elve fentartassék : „absque respectu nationum, hungaris, germanis, bohoemis sive sclavis;" továbbá: „amodo dtinceps in conferendis officiis et domibus per concives receptarum nationum;" továbbá: „utquiob religionis vei nationis ódium amorifecisaent, restituantur;" és: „officia absque ullo nationis vei religionis discrimine hungaris videlicet et germanis et sclavis seu bohoemis aequaliter tribuantur." Az 1608: 10-dik törvényczikk, megemlékezvén az ország nem magyar nemzeteiről, azok és pedig a meghódított és a szövetséges vagyis társnemzetek egyenjogúságának nyilvános tanuságául azt rendeli, hogy minden hivatalok e nemzetek sorából különbség nélkül betöltendők (per nativos hungaros, nationesque subiectas et annexas), mi előjogot sem tartván fen a magyar nemzetnek, még pedig a nyelvre nézve sem, miután tagadhatlan tény az, miszerint mindennemű hivataloskodás s ügykezelés lefelé az illető nemzetek anyanyelvén, felfelé pedig az indifferens holt latin nyelven vitetett nálunk közel egy évezreden át. Igaz. hogy ugyan ezen, az ország külön nemzeteit, mint megannyi egyenjogú külön testületeket vagy jogi személyeket tekintő törvények szerint nem csak Magyarország, hanem a társországok bármely nemzetéhez tartozó lakói is Magyarország polgárainak neveztetnek (sub nomine hungarorum conplectuntur), s ezt hozta fel Kerkapoly képviselő ur, ki egyébiránt az általam felhozott több nemzeteknek hazánkban létezését nyíltan beismerte, 1866-dik év kezdetén tartott beszédében ellenem annak bebizonyítására, hogy a hat genetikus nemzeten kivül létezett az országban már akkor a politikai magyar nemzet is. De el is tekintve attól, hogy az akkori idők a politikai nemzet fogalmát nem ismerték mégFrancziaországban sem, hanem mindenhol a nemzethez (natio) az etymologia szabályai szerint egy genetikus testület fogalma levén kötve, ép ugy mint nálunk az ország népe szerepelt, s szerepel jelenleg is a svájczi alkotmányban mint egyedüli politikai tényező; el is tekintve attól, hogy evvel öszkangzásban soha semminemű törvényünk politikai nemzetet nem emlit, annál kevésbé az alkotmányunkban politikai tényezőként szereplő nép helyébe állítja azt, mit egyébbiránt mint alkotmányunk egyik irányelvét csak igy mellékesen megváltoztatni nem is lehetett volna: meg van a kérdéses kitétel kellőleg magyarázva épen a fenidézett törvényekben, de meg van magyarázva a horvátokkal nem rég kötött kiegyezési szerződésben is. S ép azért a kérdés alatti kitételt nem ellenzi, nem is ellenezte soha, akár a társországok, akár Magyarország bár mely nemzetiségű honpolgára, miután ezekkel egyenjogúak voltak a magyarok (hungari nativi), s miután egy a minden nemzetek egyaránti fejlődését s szabadságát biztosító államnak honpolgárává lenni s neveztetni, valódi jótékonyságnak, dicsőségnek tartatott mindig, sőt közmondássá vált: „extra Hungáriám non est vita, si est vita, non est ita." Igaz, hogy észlelni lehetett már a 16-dik, de még inkább a 17-dik század óta tőrvényhozásunkban is azon törekvést, mely tetőpontját érte Francziaországban a 18-dik század végén, s mely, mint látjuk, hazánkban még ma sem szűnik meg, értem az állami centralisatio utáni szerencsétlen, az államot nem eszköznek, hanem czélnak tekintő, következőleg a szabadság, egyenlőség s testvériség phrasisai mellett minden szabad mozgalmat elölő, s azért Európa nyugati részeit folytonos forrongásban tartó, hazánkat is nagyban fenyegető törekvést. De ezen nálunk a török foglalást természetes következményeként tekinthető, az igazgatás s törvénykezés javítását, s ez utón nagyobb erő kifejleszthetését czélzó központositás nem volt kezdetén a nem-magyar nemzetek elnyomására irányozva, sőt törvényeink, mint ez a fenebbiekből világos, még mindig egyaránt védek a nemzeti egyenjogúságot. A centralisatio utáni törekvés tehát akkor, midőn az egyes nemzeteknek, vagy egyes városoknak engedélyezett szabadalmakat elenyésztetni, 1723 óta az igazgatást s törvénykezést bizonyos egyforma alakba önteni, s e czélból uj törvényszékeket , sőt helytartótanácsot rendszeresíteni igy ekézett: nem csak a külön nemzeti területeket, jelesül az oroszoknál 1746 évben végleg megszüntette az elmagyarosodott Hajdú és JászKun kerületeket is, mint ezt a Hajdú kerület megszüntetését meghagyó 1618 : 73,1647: 79,1715: 95-dik törvényezikkek, valamint a Jász-Kun kerület megszüntetését elrendelő 1514: 23, 1622: 34, 1625:28, 1638: 67-dik törvényezikkek kétségen kivül helyezik. Csak a 18-dik század végével ültettetett át Francziaországból hazánkba azon túlzott öszpontositás eszméje,mely már meg nem elégedve az igazgatás és törvénykezés egy formaságával, még a nem-