Képviselőházi napló, 1865. XI. kötet • 1868. november 24–deczember 9.

Ülésnapok - 1865-326

102 CCCXXVI. ORSZÁGOS ÜLÉS. (November 27. 1868.) tagjainak életörömteljes közreműködéséből fakadó jobb léte, hanem, szerény nézetem szerint, függhet attól talán a jelenlegi államrendszer léte és jövője is. Itt és ott, a Lajtán tul és innen lépnek felnemzetiségek többé-kevésbbé messze terjedő, többékevésbbé jogosult, sőt részben nem igen teljesíthető követelésekkel is. Habár mind a két államterület jogköre szerint szigorúan külön áll, mindamellett érezhetőleg hat vissza, mi a birodalom egyik felében történik, a másik félnek bérviszonyaira is. Minden igaz hazafinak pedig csak óhajtania lehet, sőt, a mennyiben hivatásában áll, minden komolysággal oda kell működnie, hogy miután az államjogi kiegyezés sikerült, a második szép békemunka, a belügyekben való kiegyenlités is minél hamarabb nyugtató befejezést érjen. Az emberi nem fejlődési történetében nagy eszmék merülnek fel, melyek megmozdítván az időt, annak irányát jelölik ki, melyen, habár gyakori félbeszakasztássa], meg hosszú kerüléssel is kell haladnia. így volt a vallási eszme századokig az időnek ura, az embereket még azon őrültségre ragadva, hogy az Isten nagyobb dicsőítésére pusztító háborúkat viseltek egymás ellen, míg végtére a hitszabadság, utat törve magának, az eszme, miután már oly sokáig idegen s gyakran tisztátlan s legönösebb czélokra szolgálóként éltek vele vissza, sztplőtlensége fényében ülte diadalának ünnepét. Ily formán uralkodik mai nap a nemzetiségi eszme. Ez mozgalma, vagy ha ngy jobban tetszik, kora is az időnek, melyet nem szabad sem tul becsülnünk, sem pedig becsmérlenünk. Bellétére nézve sok rokonsága van a vallási eszmével. Mind a kettő szellemi hatalmasság , miért is annál erősbek. Valamint a hit, szintúgy a nyelv is, mint a nemzetiség lelke, az embernek legeredetibb, elidegenithetlen sajátja, oly benső hatalom, mely előtt minden küleró'nek végre szégyent kell vallania. Igen helyesen és találóan mondja egy kitűnő államférfiú és magyar iró : „A nemzetiség, mint a vallás, a kedély ügye, s így azon tárgyak közé tartozik, melyek véglegesen nem a többség parancsoló szava, hanem csak kölcsönös egyetértés által döntethetnek el." Oly ügyekre nézve, melyek az érzésben gyökerezve, a benső embert, valamely népközönség elsajátithatlan jogait érintik, semmi többség nem elég erős, hogy az embernek, külön néptörzseknek, ha ezek valamikor önlétök teljes tudatára jöttek , huzamosb tartamra akaratjának törvényét előszabhassa. A mit a magyar hazafi mondott, más szavakban ugyanaz, mitanagy német hitujitó a császár és birodalom, minden nagyok és hatalmasok színe előtt kijelentett, mondván : „Nem tanácsos valamit a lelkiismeret ellen tenni; itt állok, nem tehetek máskép." Ügy járhatunk mi is, ha azt követelik tőlünk, hogy beleegyezzünk olyasmibe, mivel lelkiismeretünk ellenkezik. De épen azért ismerjük annál inkább kötelességeink teljes súlyát minden más irányban is. Mindnyájan érezzük magunkat hazafiúi állampolgároknak a magyar korona területén. Mint olyanok különbözhetünk, talán messzire el is térhetünk egymástól véleményeinkben, kivált midőn teli egymás iránti bizalmatlansággal a kölcsönös megértés helyes útját megtalálni nem tudjuk ; de minden nézetkülönbség, minden vita fölött még is kell, hogy létezzék köztünk szilárd kapocs, mely mindnyájunkat összefűz : a haza iránti szeretet, Magyarországnak nagysága, jólléte és hatalmaért buzgás , pragmatikai kapcsolatban Ausztriával, egy szóval, a haza és fejedelem iránti szeretet és | odaadás, melynek képesek vagyunk mindent áldoj zatul hozni, hacsak erkölcsileg lehetetlent nem kivánnak*tfflünk. Hogyan volna tehát a nemzetiségi kérdés, mely azonban nem csupán egy nyelv-törvényben állhat, olyképen megoldható, hogy ezen megoldás egyrészt a helyesen felfogott államczél legmagasabb parancsának — ez pedig feltétlen (imperativus categoricus), melyet csak elismerni, de mely fölött vitázni nem lehet — megteleljen, másrészt azonban az állam területén lakó különféle néptörzsek jogosult igényeinek és szükségleteinek is eleget tegyünk ? Ez voltaképen nehéz, de mégis talán könynyebben megoldható kérdés, mint a minőnek első tekintetre látszik. Tekintsünk vissza a vallási eszmére , mely a nemzetiségi eszmével nagyobbára benső rokonsági viszonyban áll. Amaz csaknem mindenütt, legalább elvileg, kinyerte megnyugtatását : nem lehetne-e hasonló utón s- módon emezt is kielégíteni? Mit kivan mind a kettő ? Mozoghatási teljes szabadságot, de nem csupán az egyén számira, javára. Nem volna-e nevetséges mai nap csak egyéni, vagy egyedi vallásszabadságot elismerni s adni akarni ? Ép ugy egyes nemzetiségek nem elégesznek meg mai kurunkban az egyéni szabadság és jogosultság csigaházaival. De , ugy szól az ellenvetés, lehetetlen külön-külön területet kiszakítani, lehetetlen engednünk, hogy az államterület Isten tudja hány nemzetiségi részföldekre feldaraboltassék, hogy talán annak következtében egyes | részek, az egészszel való kapocsban mindinkább f lazulván, egy lesben álló ellenségnek könnyű mar- :

; talékul essenek. Igen helyes. Ezzel teljesen egyet- \ érthetni. De van-e az egyháznak saját területe ? és nem bir-e mint rendezett, tagolt közönség szer-