Képviselőházi napló, 1865. VII. kötet • 1868. marczius 11–junius 16.

Ülésnapok - 1865-230

284 CCXXX. ORSZÁGOS ÜLÉS. (Május 13. 1868.) s más fölszerelési szükségleteket mindaddig, mig a hazában megszerezhetők, hazai gyárakból beszerezni". Ezt a feltételt vasiparunkra életkérdésnek tartom. Most volna alkalmunk azt oda emelni, hová az más országban emelkedett; s készebb volnék a vasutak építését is halasztani, mig — habár országos segélylyel is — oda segíteném a vasgyárosokat, hogy a vasutak minden szükségletét előállíthassák. Szontagh Pál (gömöri): T. képviselőház! Én a felolvasott pontot az államra nézve terhesnek , a közgazdaság tekintetében károsnak és a hazai vasiparra nézve veszélyesnek tartom. A vám fele, melynek visszatérítése e pontban igértetik, ezentúl —mint tudjuk —a porosz vámszerződés szerint tesz 62 '/

2 krt ezüstben, mázsánkint és mérföldenkint felvéve 12,000 vámmázsát, tenne 7500 frtot. Ezen itt fenforgő engedély mintegy 50 mértföldnyi vaspályára kiterjedvén, tosz ezen vaspályaterületre nem egészen 400,000 frtot. De mivel feltehető, hogy ezen kedvezmény, mely itt. adatik, alig lesz megtagadható más vaspályái vállalatoktól, s felvéve az egész vasúthálózatot, melynek több mint 600 mértföldnyi a kiterjedése, a kerek összeg 2 V

2 millió forintot tesz, mely esetleg a budgetet terhelhetné. Igaz, hogy csak esetleg, mert azon feltételhez van kötve, hogy és a mennyiben a vállalkozók ezen vasúti vas szükséglet őket külföldről behozni kénytelenek volnának. Azonban, ha valakinek érdekében van annak kimutatása, hog}^ állítólag kénytelen erre, az igen egyszerű és igen könnyű dolog ; ellenben igen nehéz annak megitélése, vajon ezen kényszerűség valódi-e vagy színlett '? avagy mesterkélve előidézett ? Legközelebbi példája ennek a pestvárosi vízvezetés, hol az öntött vascsövek szállítási feltételeit egy idegen mérnök helyes ok nélkül annyira nehezítette, hogy senki, ki azok iránt kéz alatt nem lett megnyugtatva, nem vállalkozhatott, és hazai vasiparosaink, kiknek egy része hazafibüszkeségbő'l is hajlandó volt vállalkozni, ajánlatot sem tehetett. A feníorgó esetben a hazai sintermelés egy évben mintegy 5 — 600 ezer mázsát tehet, a velünk egy vámterületet képező' ausztriai iparosoké két annyit, a vállalkozók összes három évi szükséglete pedig mintegy 600 ezer mázsát. De ha ezen szükségletnek csak egy negyed része követeltetnék két-három hónap alatt a hazai vasiparosoktól, jelenleg, midőn átalában meglehetősen el vannak mindenütt foglalva, egy sem vállalhatná azt el, és akkor ezen állítólagos kényszerűség mindjárt be volna bizonyítva. Már pedig ugy áll a dolog, hogy még abban az esetben is, hogy ha itthon elegendő vas volna kapható, érdekében áll a vállalkozónak küldföldrői venni azért, mert a külfödi kőszén mellett készült, de roszabb minőségű vas átlag mégis mintegy 2 frttal olcsóbb. Ez ugyan nem a hazai ipar hibája, hanem azon sajnos körülményeké, hogy nálunk ezen ipar fölkarolására még eddig semmi sem történhetett, holott a külföldi kormányok ezen iparra nézve évek, sőt egy fél század óta mindent elkövettek, hogy azt minél jobban fej leszszék s hatalmasabbá tegyék, és ellátták e végből a segédeszközök minden nemével, különösen közlekedési eszközök tekintetében. Hogy ez utóbbi milyen fontos, elég megjegyezni, hogy mig egy mázsa vas készül, négy mázsa nyers anyagot kell mozgatni. Hogy állunk e tekintetben? Fontaink hiányosak, mellékutaink gyakran járhatlanok, s felsővidéki vasiparunk még egy ölnyi vaspályát sem bír felmutatni. Mindamellet a mi vasunk legalább is anynyival többet ér, mint a mennyivel drágább. De mivel a vasúti vállalkozóknak érdekében áll, olcsóbb, habár roszabb anyagot is használni, mert az épitkezési megtakarítások szokták a r észvények árkeletét megszabni: ennélfogva több mint valószínű, hogy a vasnak legalább nagy részét akkor is a külföldről fognák hozni, ha az egész vámot kellend fizetniök. Ha már most itt ezen vámnak fele igértetik visszatérittetni, ez valóságos praemium, s annál bizo nyosabban az egész anyagot a külföldről fogják hozni, s az első esetet, midőn színleg fogják a kényszerüség'et igazolni, föl fogják használni, hogy necsak egy évi, hanem az egész pályára kívántató szükségletet a külföldön eleve kötelezzék le, s igy későbben, ha a hazai vasipar akarná is, többé nem lesz módjában a verseny. (Igaz!) S ekként el lehetünk arra készülve, hogy a feltétel valósággal be fog következni s a fentebb emiitett harmadíélmilliónyi vasúti kölcsön tételében rendkívüli budgetünket fogja terhelni. Ennél is nagyobb azon közgazdasági kár, mely ebből ránk háramlani fog. Összes vasúti hálózatunkra, a mint mondám, több mint 600 mértföldet véve föl, 7— 8 millió mázsa sin-vas, értékben 50—60 millió forint kívántatik. Ez oly nevezetes összeg, mely valóban megérdemli a gondoskodást, a mely által annak lehetőleg legnagyobb részét bia tositsuk magunknak. S nem is ismerhetem azt el jó gazdálkodásnak, a mely csak annak kedvez, hogy az egész összeget a külföldre juttassa: mert habár közvetlen nem mi fogjuk fizetni ezen összeget; de ugy vagyok meggyőződve, hogy annyival szegényebbek leszünk, a mennyit elmulasztunk értékesíteni holt tökeinkből és másra nem fordítható munkaerőnkből, mely ekként elveszett. Igaz, hogy jelenleg a hazai ipar nem képes kiállítani a kívántató menniységet; de rövid idő