Képviselőházi napló, 1865. VI. kötet • 1867. deczember 10–deczember 30.

Ülésnapok - 1865-188

CLXXXVIII. OKSZÁGOS ÜLÉS (Decz. 13. 1867.) 7 7 a pesti nemzeti bankban volt letéve, kárpótoltassék, vagy ha ez a fenforgó akadályok miatt lehetséges nem volna, a fönálló honvédalapból olyan járulék biztosíttassák számára, melyből ő, a 65 éves agg, napi szükségeit fedezhesse. Bátorkodom azért azon kérésemet intézni a t. házhoz, hogy ezen kérvényt, nehogy a kérvényi bizottságnál elintézése még továbbra is halasztassék, ne oda, hanem egyenesen pénzügyminiszter urnák oly meghagyással kiadni méltóztassék, miszerint alkalmilag, ha valami akadály fordulna elő, azt a t. ház elé terjeszsze, ha pedig nem merülne föl akadály, akkor az alázatos kérésnek foganatosítását eszközölje. (Felkiáltások : A kérvényi bizottsághoz !) Elnök: Valamennyi beadott kérvény a kérvényi bizottsághoz utasittatik. Folytatjuk az államadóssági törvényjavaslat tárgyalását. Ónossy Mátyás: T. képviselőház! Ha jó és rósz között szabad a választás: ki nem állana akkor az elsőhöz ? Ellenbea a rósz és legroszabb közül szándékosan ugyan ki venné emezt ? Sorsunk nem engedi, hogy államéletünkben most az elsőt választásunk tárgyává tehessük, a mihez egveló're kilátásunk van: az egy terhes lét, és esetleg a nemlét! E kettő körül forog a szavazás ! És ha a létnek árát: az előttünk fekvő törvényjavaslatban ajánlott egyességet valaki drágának tekinti, ugy én bizonyára olcsónak és könynven elvállalhatónak azt nem fogom nevezni; de a kinek kedve telik abban, hogy megnyert vagy elveszett összegek felett töprenkedjék akkor, midőn élete felett hull el a koczka, az ne feledje, hogy kölönbség van azon egyéni szabadság között, melylyel közvetlenül saját énünk felett személyesen rendelkezünk, és azon kötelesség között, melynek folytán, mint képviselők, egy egész ország népességének jövője s e népesség által lakott államnak létele felett intézkedni tartozunk. Én — részemről — a képzelet határait haladó áldozatok árán sem engedném magamat viszszatartóztatni azon törekvéstől, hogy hazánknak alkotmányos önbelkormányzatotbiztositsunk. erősen meg lévén győződve azon tagadhatatlan igazságról, hogy a világon minden csak a fejlődés utján áll elő; igy az államok és nemzetek hatalma és nagysága a bűvészet varázs alkotásain szintén kivül esnek, s eló'haladásuknak feltételét a folytonosan fejlődő és növekvő erő képezi; arról pedig, hogy ezen erőt a hazai alkotmányos önbelkormányzatnak hiánya mennyire kész és képes sülyeszteni — régibb adatok mellőzésével — legutóbbi multunknak tapasztalatai elegendő meggyőződést szolgáltathattak mindenikünknek. Az erőnek azon neme, melyet a számtan ki vonási műtétének vizirányos vonalával jelzünk, s a mely a gyémántnál annak törhetetlen szilárdságában nyilatkozik, a tétlenségnek ereje, szerencsénkre nagy mértékben megvolt bennünk eddig is, az erőnek e fajtája csak szenvedések elviselésére alkalmas; és kérdem én, mi okunk lehetne nekünk arra törekedni, hogy hazánknak története csak szenvedésekben legyen nagy és dicső'? Lehet, hogy ki e hazában idegen, vagy attól — évtizedek óta — távol élni kónytelenittetvén, annak jelen viszonyaival ismeretlen, a ki nem látta naponkint azon sülyedést, mely anyagilag és erkölcsileg lépésről lépésre fokozódva ragadta örvényébe e honnak lakóit, mondom, lehet, hogy az nem fogja oly sürgetőnek találni a kiegyezés terjes befejezését, sőt talán az államadósságokban részvétünknek, jogi szempontból védhető, teljes megvonását is lehetőnek vélheti; de mi e részvét arányának bizonytalanná tételére czélzó ellenzéki indítvány mellett sem szólhatunk pártolólag, s daczára azon jó akaratnak, mely ezen indítvány indokaként feltüntettetik, elfogadásától tartózkodni vagyunk kénytelenek, mert a törvényhozó eljárásának helyességét nem az egyoldalú jóakarat azon nyilvánításában, hanem a jóakarat azon irányának követésében keressük, mely mindenre kiterjesztve figyelmét, lemondani is kész ott, hol érvényesülésének csekély aránya nagyobb mérvű előny elérését koezkáztathatná. A kérdésre, hogy mi lehetne e nagyobb mérvű előny ? a feleletet megtaláljuk, ha visszagondolunk a czélra, mely a jelen törvényhozást vezette akkor, midőn az 1861-ki felirat ígéretét beváltva, fátyolt vetett a történtekre. Ugy-e, e czél nem volt más, mint a kiegyezés által visszaszerezni alkotmányos önbelkormányzatunkat, és ez által határt vetni az önkényuralomnak, és határt vetni a hanyatlásnak, melyen oly óriás léptekben vezettek bennünket azok, kiknek irányunkban gyakorolt törvénytelen elnyomása az erőszaknak tényleges hatalmán alapult? Nem szándékom a tények jogosultságát vitatni ; annyit azonban nem hagyhatok megjegyzés nélkül, hogy a megbukott nemzeteknek mindig ugyanaz lesz sorsuk, akár szerencsétlenség, akár gyávaság volt a bukás oka: és e sors a tényleges elnyomatás! Az elnyomatástól meneküléshez kettő vezet: a halál és a felszabadulás. Az elsőről nincs- mit szólani. Az utóbbinak — nem tekintve a világrészeket felforgató katastrophákat — három útja lehet: t. i. más államoknak beavatkozása és ez utón gyakorolt bíráskodása, vagy az elnyomott nemzet által megkisérlett szabadságháboru, vagy békés kiegyezkedés külbeavatkozás nélkül. Hogy az első-