Képviselőházi napló, 1865. VI. kötet • 1867. deczember 10–deczember 30.

Ülésnapok - 1865-189

GLXXXIX. ORSZÁGOS ÜLÉS. Decz. 14. 1867.) 135 Ékesen, mint szokta, sőt a szokottnál is ékesebben ecsetelte a cultusminiszter ur Európa jelen helyzetét; elmondá a veszélyeket, melyek e helyzetben reánk néznek; figyelmeztetett arra, hogy nem sok ideig lehet jótállni arról, hogy a béke meg nem zavartatik, s ugy eshetik, sőt valószínű, hogy a béke megzavartatása esetében hazánk a háború színhelyévé válik. Én egészben nem osztozom ugyan tisztelt barátom azon aggodalmaiban, a melyeket benne a philologiai határok elmélete keltett, mert hinni akarom és meg vagyok győződve arról, hogy a hazának minden fia, ha az országban jólléte s szabadsága biztosítva lesz, minden körülmények közt teljesiteni fogja kötelességeit; azonban azt látom, és igazat adok neki abban, hogy a helyzet komoly, hogy a béke iránt nem igen lehetnek rózsás reményeink. Engedje meg nekem, hogy itt ismételve azt mondjam, hogy azt vártam, hogy azt fogja mondani : állítsunk erős hadsereget, gyűjtsük össze filléreinket nehéz idők számára; és nem tudom ezekből azt következtetni, hogy merítsük ki erőnket annyira, hogy még legszükségesebb kiadásaink fedezésére is képtelenek legyünk. Elismerem én a szövetség szükségét, hisz erre szükségök van sokkal hatalmasabb államoknak is; elismerem azt is, hogy nekünk legtermészetesebb szövetségeseink amaz országok és tartományok népei, a melyekkel egy közös uralkodó alatt állunk. Én óhajtom, hogy ők erősek legyenek, és óhajtom, hogy köztünk és köztük a kérdések megoldassanak; de szem előtt tartva azt is, hogy egy tökéletesen elgyengült országot szövetségese soha meg nem mentett : óhajtom azt, hogy mi is erősek legyünk, és hogy az erőtől meg ne foszszuk magunkat ugy, hogy azt se érhessük el, hogy szövetségeseink erősek legyenek. Arra nézve, hogy nagyobb-e az áldozat, mint a mennyit tenni kell, én röviden elmondottam nézeteimet. Elmondottam, hogy egyfelől kiesi,mert nem éri el a czélt; másfelől nagy, mert nagyobb, mint a mennyit elbírunk: és megvallom, e nézetemet — ne méltóztassanak rósz néven venni — megingatva egyátalában nem látom. A reduetiót illetőleg, a mely annyiszor felmerült e ház kebelében és ismételve említtetett, én is kénytelen vagyok ismételni. Tudom én, hogy a reductióval már nem egyes tőkepénzesek, hanem ezerek vesztenének; de egyébiránt igy volt ez 60 évvel ezelőtt is a fekete bankó idejében: midőn az állam a csődöt kimondotta, a legszegényebb ember is veszteségben részesült. Tudom azt is, hogy a tőkére egy országban nem csak a gazdagoknak, hanem a szegény napszámosnak is szüksége van, mert az állam gazdaságának emelésére nélkülezhetlen emeltyű; tudom azt is, hogy a tőke onnan, honnan biztosítva nem látja magát, el szokott vonulni, és megengedem, hogy a kamatreductió által perczileg vissza lett volna rettenve; azonban meggyőződésem az, hogy sokkal hamarább volna a tőkének bizalma azon állam iránt, mely, bár kamatreductió folytán, de rendezte pénzviszonyait, a melynek deficitje nincs, mint azon állam iránt, mely a kamatreductiót ugyan nem hozta be, de mely hasztalan igyekszik kötelezettségeinek megfelelni, és melynek folytonos deficitje arról tanúskodik, hogy a legnagyobb pénzzavarok küszöbén áll. A mi a veszteségeket illeti, fájdalmas az, ha ezrek veszítenek; de itt a két eset közül egyet választani kell: vagy hogy jelenleg veszítsenek valamit az ezrek azért, hogy a milliók megkíméltessenek; vagy hogy a túlságos teher folytán szegény üljenek el előbb a milliók és azután veszítsenek mégis az ezrek. Azt monda igen t. barátom, hogy elismeri, miszerint nagy a teher, mit vállalunk, és annak elviselésére nézve most is az alkotmányos szabadságban helyezi legnagyobb bizodalmát. Mielőtt követném annak vitatásában, mikép állunk a szabadsággal azon három szempontban, a melyet ő kitűzött, engedje megjegyeznem, hogy ő félreértette volt tisztelt barátom Bónis Sámuel nyilatkozatát. Bónis Sátnul nem tagadta azt, hogy van bizonyos szabadság hazánkban, de tagadta, s ugy gondolom, velem együtt tagadja mais, hogy eszabadság eléggé fejlődött, eléggé biztos, és minden kellékekkel felruházott volna arra. hogy tőle oly nagy eredményeket, a minőket egy minden kellékekkel felruházott szabadságtól várhatnánk, reményleni lehetne; azt pedig, hogy ily szabadsággal bírnánk, be nem bizonyította. Helyeslem én azon nézetet, hogy ne vitatkozzunk a szabadság átalános és elvont fogalma fölött, és épen azért csak azon három szempontból kivánom helyzetünket felvilágosítani, a melyeket6'maga kijelölt; de kénytelen vagyok tiltakozni az ellen, hogy ő helyzetünk megítélésénél a helyzetet nem azon helyzetünkkel hasonlította össze, a melyet nekünk jogaink, törvényeink biztosítottak, hanem iázzál, minő helyzetben voltunk akkor, midőn törvényeinknek legnagyobb része meg nem tartatott. Mert nézetem szerint csak ugy lehetne ezen helyzetet törvényességi szempontból helyesen megítélni, ha azt az 1790-iki és az 1848-iki törvényes állással hasonlítjuk össze, s azt nézzük, minő jogokat biztosítottak azok nemzetünk számárba. Most, ha arra megyünk, hogy törvénytelen helyzetből indulva ki, veszszük a hasonlitást, akkor hasonlításunkban ne 1847-ből induljunkki, hanem 1850-ből vagy 52-ből, midőn minden törvényünk hatályon kivül helyeztetett. Én egyátalában a személyes és a belügyeinkre nézve gyakorlott politikai szabadságról igen keveset akarok szólani. Elismerem, hogy e