Képviselőházi napló, 1865. V. kötet • 1867. szeptember 30–deczember 9.

Ülésnapok - 1865-171

162 CLXXI. ORSZÁGOS ÜLÉS. (Nov 6. 1867.) Hogy tehát megítélhessük, jogosan járt-e el Heves vármegye az engedelmesség megtagadásában, azt kell tudnunk, mik azok a jogok, melyek e részben a megyéket törvény és alkotmány szerint megillették, tekintve egyszersmind a törvény hiányát pótló alkotmányos gyakorlatot is. Vannak, kik azt hiszik, hogy a megyék a törvényteleneknek vélt felsőbb rendeleteket joggal félre tehetik; de én ezen nézetet alaptalannak s az eddigi gyakorlattal is merőben ellenkezőnek tartom. Eletem javát, 25 évet töltöttem a megyei életben, nem csupán mint figyelmes néző, cselekvő részt vettem a megyei közéletben, nem ugy, mint fizetéses tisztviselő, de ugy, mint folytonosan munkás tagja a megyei közigazgatásnak. Ismerem a megyei életnek minden mozzanatát, pedig saját tapasztalásomból ismerem, figyelemmel kisértem más megyék eljárását is ; tagja voltam oly országgyűléseknek, melyek egyenesen a megyék kifolyásai voltak : és ezen hosszas tapasztalásom folytán határozottan merem állítani, hogy a megyéknek kétségkívül van joguk a törvénytelennek vélt felsőbb rendelet ellen felírást intézni, vagy az illető kormányszékhez, vagy egyenesen ő felségéhez , előadni okaikat, hivatkozni a törvényekre. Lehettek, sőt voltak esetek, midőn a kormány vagy ő felsége a felhozott okoknak engedvén, rendeletét visszavette. De ha rendelete mellett tovább is megmaradt, azt a megyének teljesíteni kellett; joga nem volt az engedelmességet tovább is megtagadni; és ha ezt mégis tette, királyi biztosküldetett a legfelsőbb rendelet foganatosisására s az egész dolog rendbehozására, és a megye sérelem gyanánt feljegyezte az eseményt, és azt az országgyűlés elé terjesztette. Ez azon gyakorlat, mely 1848 előtt is folytonosan létezett, és ezen gyakorlaton alapulnak a megyék jogai, melyek messzebb soha nem terjedtek, mint — a mint emlitém — a felírás küldésére, és ha az sikereiíen volt, az országgyűlésen követeik által a dolognak sérelemkénti előterjesztésére. Hivatkoznak némelyek az 1823-ki eseményekre ; de ne feledjük, hogy akkor nem csupán, sőt nem is főképen végrehajtási kérdés forgott fen, hanem a fejedelem egyoldalú és absolut törvényhozói hatalmat akart gyakorolni, mert ujonczállitást és adófelemelést rendelt el, holott ezen tárgyak felett csak az országgyűléssel együtt határozhatott volna. Az 1825-ki országgyűlés feliratai is épen erre, s a kir. biztosok helytelen és néhol üldözéssel párosult eljárására fektetik a fősúlyt. Nem a törvények magyarázata fölött vitatkoztak akkor, mert se ő felsége, se kir. biztosai nem tagadták, hogy törvény szerint adó- és ujonezajánlás az országgyűlés köréhez tartozik, sa fő sérelem nem a királyi biztosok kiküldetése, hanem a törvényhozási hatalom megsértése volt. Láthatja ezt kiki az 1825-ki országos irományokban, s én saját tapasztalatomból is tudom az akkor történteket, mert már akkor, fájdalom, oly korban voltam, hogy a történteket felfoghattam. Hozhatnék elő egyes példákat, melyek egyes megyékbe küldött kir. biztosokra vonatkoznak ; de mellőzve azokat, egy nem igen régen, azaz 20 évvel ezelőtt történt átalánosabb esetet hozok fel. 1847-ben a kormány politikai számításból a megyék nem csekély részében a főispánokat helyettesekkel akarta pótolni, s egy egészen uj rendszert, úgynevezett administratori rendszert hozott be. Tekintélyes, köztiszteletben álló főispánoktól vétetett el akaratjok ellenére a megyék kormányzata, és administratorokra bízatott. Az ország legtöbb megyéje törvénytelennek tartotta ezen eljárastsfelirt az administratorok ellen; de a kormány megmaradt rendszere mellett, s a megyék engedelmeskedni voltak kénytelenek: mert nem érezték magokat feljogosítva, hogy az engedelmességet határozottan megtagadják és a kinevezett administratorokat visszautasítsák. Azok átvették a kormányzatot, elfoglalták helyeiket, elnököltek a gyűléseken, tisztujitásokat tartottak, intézkedtek hivatalos köreikben, s a megyék, mint mondám, engedelmeskedtek, sérelem gyanánt terjesztvén a történteket az országgyűlés elé, hol az a többség által pártoltatott. 1847-ben még folytonos volt a megyék közigazgatási gyakorlata; mindenki tudta a megye jogait, kötelességeit; a szellem a megyék többségében inkább ellenzéki volt, mint engedékeny: mégsem gyakorolták , sőt nem is követelték a megyék azon jogot, hogy a törvénytelen administratori rendszertől, sikeretlen felírásaik után , az engedelmességet továbbra is megtagadják. A mit egyik képviselőtársunk megemlített, hogy a felsőbb parancsolatok egyszerűen tisztelettel félretehetők, mint a gyakorlat is mutatta, nem közigazgatási főbb rendeletekre, hanem csak a birói parancsokra vonatkozik. E birói parancsok törvénykezésünk hiányai közé tartoztak; igy a törvényhozásnak gondoskodnia kellett, hogy azokkal visszaélés ne történjék, és a törvény, különösen az 1563. LXXVIIL, és az 1655. LIII. tcz. világosan kimondották, hogy a bíróságok a törvénytelen parancsolatokat félre tehessék. De más részről arról is kellett gondoskodni, hogy a bíróságok e részben büntetlenül önkényt ne gyakorolhassanak a pörlekedők kárával, és a parancsolatok félretevési jogához ellensúly gyanánt azt a sanctiot kötötték, hogy a sértett fél perbe foghassa a kir. tábla előtt azon birát, ki a birói parancsot félretette, és ha ez