Képviselőházi napló, 1865. IV. kötet • 1867. marczius 22–julius 2.

Ülésnapok - 1865-109

42 ClX. ORSZÁGOS ÜLÉS. (Marcz. 23. 1867.) vei. Ez nagy befolyással lesz még nemzetünk jövőbeli gondolkozási módjára is. Azt hiszem, módosulni kell magának azon érzelemnek is, melyet az osztrákok eddig exclusivitásnak, mi azonban hazaszeretetnek neveztünk, mert ezen most megállapítandó viszonyok azt fogják tőlünk követelni, hogy ismerjünk egy szűkebb és egy tágabb hazát is. (Ügy van! balról.) Nem feszegetem a javaslat ezen pontjait; de némely más részleteit kívánom fölvilágosítani, melyek tán inkább jövőbeli önállásunk és alkotmányosságunk megóvásának garantiáját látszanak hangsúlyozni. E pontok sajátságos ellentéteket mutattak föl; és ha azokat fölvilágosítjuk, sezeket kiegyenlíteni törekszünk, fájdalom, csak azt kell látnunk, hogy koránsincs még kimondva az utolsó szó, és mint Bartal képviselő társunk megjegyezte, csak a kezdetnél állunk. A munkálat mindjárt a kezdetén azt mondja, hogy a pragmatica sanctió vétetett kiindulási pontul ; de mindjárt utána megjegyzi azt, hogy határozó volt rá nézve azon körülmény is, hogy ö felsége alkotmánynyal ruházta föl többi tartományait is. Kimondja a 25-dik pontban, hogy a mi ezen közös ügyek uj módozatú kezelését illeti, az már nem foly a pragmatica sanctióból ; sőt ott, a hol az államadósságról, kereskedelmi ügyekről van szó, nyíltan kimondja, hogy azok nem folynak a pragmatica sanctióból. Azt kérdem most már, ha ezen közös ügyek kezelési módozata nem foly a pragmatica sanctióból, és ennek megállapítására elég volt az opportunitás ; miután ép a kezelési módozatban fekszik a dolog lényege, és csak ebben lehet közösséget fölállítani: miért kellett egyátalában kierőszakolni a pragmatica sanctióból a közös ügyek deíinitióját ? és ha az opportunitás szempontja elégséges volt arra, hogy az államadósság, a kereskedelmi stb. ügyek ugyanezen javaslatba foglaltassanak : kérdem, miért ne lehetne mindent az opportunitás szempontjából kimagyarázni ? (Helyeslés a bal oldalon.) Én azt tartottam, t. ház, ne bántsuk, ne erőszakoljuk, hanem mellőzzük tökéletesen a pragmatica sancHót, mivel ennek e téren való fölhozatala, az opportunitás elveinek használata után, tökéletesen fölösleges ; mellőzzük, mondám, s inkább borítsunk rá fátyolt, mint tették Parisban a nagy forradalom alatt a szabadság szobrával, hogy ez ne lássa, mi történik körülötte. (Nyugtalanság a középen.) Egyátalában szokatlan az, hogy a törvényhozás ily elvi megállapítások- és históriai deductiókba bocsátkozik; de egyszersmind vészteljes is. íme itt van az 1848. III. t. ez. egy pontja, .mely nézetem szerint tisztán a külügyekre vonatkozik: és íme, most már ebből következtetés vonatik le arra, hogy közös ügyeink valóban léteztek, melyek közösen kezelendők. A pragmatica sanctióból levont magyarázatokra mi egész rendszerét építettük a közös ügyeknek, oly rendszert, mely mindenesetre nagyon különböző azon rendszertől, mely ezen pragmatica sanctió hozatala után másfél századig fenállott. Mi minden fog még majd a jelen munkálatból következtetni ! Csupán azon törekvésből, hogy a jelen munkálatnak bizonyos tekintetben törvényes szinezetet adjunk; csupán azért, hogy mintegy pietást mutassunk azon álláspont iránt, melyet 1861-ben elfoglaltunk ; csupán azért, hogy az mintegy összekötő lánczszemet képezzen a mostani és az akkori magunktartása közt: azt tartom, kár lesz tökéletesen megrontani a pragmatica sanctió értelmét, és kitenni magunkat a veszélynek, hogy jövőben ezen értelmezés ellenünk fordittassék és így annak folytán jövőre közjogunkat a támadások ellenében megvédeni képesek ne legyünk. A közösügyi javaslatban hangsúlyozva van a magyar országgyűlés ujonczállitási joga, mely most is sértetlenül fen fog tartatni; de ezen ujonczállitási jognak feníartásával igen nagy ellentétben ! látom lenni azt, hogy az ujonczok fentartására | szükséges öszvegek egy más testületre bízatnak. T. képviselő társunk Somssich Pál azzal ki| vánta a delegatiók veszedelmességet extenuálni, hogy azt monda : az egyátalában nem nagy fontosságú dolog, hogy nem Magyarország gyűlése, hanem a delegatió fogja a hadiköltségeket megajánlani, mivel ez jóformán csak calculus kérdése. Kérdem én, hogy ha ez egyátalában nem oly fontos dolog, miért alkotunk mi mégis ennek elintézésére egy oly uj testületet, mely az országgyűlésnek föléje kerekedhetnék és mely annak jogi állását nagy mórtékben fenyegetné ? Az ily ellentétek az életben nem tartják fen magokat ; az élet, a gyakorlat az ily ellentéteket egy vagy más módon okvetlen ki szokta egyenlíteni. Mi módon fog itt ezen kiegyenlítés megtörténni ? Vagy az országgyűlés nyeri vissza az adómegajánlási jogát, vagy pedig a delegatió fogja utóvégre elnyelni Magyarországnak ujonczállitási jogát. Én a kettő közöl sokkal valószínűbbnek tartom az utóbbit: mert ha egyszer a quoták elvét elfogadjuk, logikaszerüleg a dolog oda fog kifejlődni, hogy a véderő contingense is quoták szerint legyen előre meghatározva. De tovább megyek. Tudva levő dolog, hogy nem sokára uj védrendszer fog megállapittatni; hogy az ujonczállitás modalitása egészen máskép fog történni, mint eddig ; és ki van mondva, hogy a magyar hadsereg az osztrák hadsereg kiegészítő részét képezendi ; ki van mondva, hogy az uj védrend-