Képviselőházi napló, 1865. IV. kötet • 1867. marczius 22–julius 2.

Ülésnapok - 1865-142

CXLII. ORSZÁGOS ÜLÉS. (Június 21. 1867.) 288 egyszer intézkedik azok iránt, a kik az elmúlt idő következtében szenvednek és sinló'dnek, ha az ország egyszer megadja az erkölcsi elégtételt azoknak, kik küzdöttek? vagy pedig az-e, ha még ezentúl is, midőn alkotmányunk van, azoktól, kik az alkotmányért küzdöttek, megtagadtatik az erkölcsi elismerés, megtagadtatik a segély, azon segély, mely egyedül lehet rajok nézve kielégítő, az országos segély? Azt mondotta egyt. szónok — midőn igen szép értekezésbe bocsátkozott a fölött, hogy mi a hazafiság jutalma, és mikép lehet azon dicsfényt lejebb szállítani, mely azt környezi — hogy ők azok, kik nem akarják leszállítani az érdem dicsfényét, mi pedig le akarjuk szállítani. Kérdem, mi különbség van kettőnk közt ? Mi azt akarjuk, hogy nem anyagi jutalmat, hanem országos határozat alapján erkölcsi elismerést adjunk a volt honvédeknek. A t. többség tagjai azt akarják, hogy az elismerés az által legyen meg, hogy a minisztérium aláírást nyit. Kérdem, melyik nagyobb erkölcsi jutalom ? Én azt gondolom, hogy az, melyet az országgyűlés nyújt. Tiltakozom az ellen, mintha akár az indítványban, akár annak indokolásában fölhívtam volna a képviselőket arra—nézzenek utána a többségtagjai, hol tettem ezt—hogy a hazafiérzet anyagi segélylyel jutalmaztassák. Sőt épen azt fejeztem ki, hogy országos elismerés által jutalmaztassanak az illetők, az anyagi segélyt pedig tisztán csak azokra akartam szorítani, kik azt nem nélkülözhetik. Csak egy példát emeltem ki: azokét, kik oly helyzetben vannak, mint bárki, kinek javai elkoboztattak : ezek most legújabban elkobzott javaikat visszanyerték; csak az általam felhozott honvédek képezzenek már kivételt ? Másik érv, mely az indokolt napirendbe betétetni szándékoltatik, az, hogy indítványom által a nemzetiségi viszályok kérdése melegíttetnék föl; és azt kérdezte az igazságügyi miniszter úr, hogy vajon belháború ért akarunk-e a honvédeknek jutalmat adni ? Horvát Boldizsár igazságügyér: Nem így mondtam! Tisza Kálmán: Én följegyeztem saját szavait : „Hogyha a honvédekről gondoskodnunk, nem lehet, hogy úgy ne tűnjék föl, mint országos jutalom a belháboruért." Bocsánatot kérek, legelsőbben tiltakozom az ellen — nem annyira az igazságügyminiszter, mint má snyilatkozatok folytán — mintha ezen határozati javaslatnak szándéka lett volna a nemzetiségi mozgalmat előidézni, és tiltakozom az ellen, mintha igazságosan azt lehetne mondani, hogy ez által az előidéztetik. (Zaj a középen.) Pulszky FerenCZ (Miletics Szvetozárra mutatva) : De igenis! Tisza Kálmán: Engedje meg azon tisztelt képviselő úr, ki a bal oldalra mutatva, közbe szólt, hogy azon megjegyzést tegyem, hogy egy ember egyszerű nyilatkozata, még ha a legderekabb és legokosabb is, nem bizonyíték. Ismétlem, senkinek sem jutott eszébe a honvédeknek a belháborúért jutalmat, elismerést adni. Azonban egyszerűen csak arra vagyok bátor figyelmeztetni a minisztériumot, hogy kimondani azt, hogy egy országnak hadserge, midőn az ország alkotmánya mellett az ország fellázadt lakosai ellen küzd, mert kötelességét teljesíti, nem érdemel elismerést s jutalmat, bizony igen nagyon messze vezetne, és tán messzebb, mint a minisztérium maga óhajtja. Hogy pedig a nemzetiségi kérdésre visszatérjek., melyet majd mindenik szónok felhozott ellenünk: erre nézve csak annyit akarok megjegyezni, hogy szeretném tudni, miképen lehet azt mondani, hogy a honvédek érdekében teendő bármely lépés a magyar nemzetiség érdekében a többi nemzetiségek ellen intézett lépés. Méltóztassanak megengedni — s igen sajnálom, hogy e tárgy fölelevenítésére maga a miniszteri nyilatkozat adott alkalmat — méltóztassanak megengedni, csinálja meg bárki statistikáját azoknak, kik 1848-ban a magyar alkotmány s Magyarország mellett küzdöttek, és azokét, kik a haza lakói közül Magyarország ellen harczoltak, bizonynyal meg fogja látni, hogy a nem-magyar ajkú nemzetiségek többsége is Magyarország mellett küzdött. {Élénk helyeslés.) így tehát nem arról van itt szó, elismerést nyújtani a magyar nemzetiségnek, szemben a nem-magyar ajkú nemzetiségekkel; hanem arról, hogy elismerést adjunk a haza bármely nemzetiségű lakói kö zül, egyformán, azoknak, kik a haza szent ügye mellett harczoltak, és nem adni elismerést egyformán azoknak, kik a haza ellen küzdöttek, és kik közt. fájdalom, jól tudjuk, magyarok is elegen voltak. (Helyeslés balról.) De nem kivánom a ház figyelmét tovább fárasztani; sokra megfeleltek már előttem, és vannak oly dolgok is, melyekre felelni tán nem is szükséges. Csak arra kérem a tisztelt házat, méltóztassék meggondolni azt, hogy azoktól, kik a nemzet jogai mellett harczoltak, megtagadni azt, hogy elismerésben részesíttesenek, megtagadni, hogy azoknak tehetetlenekké vált tagjai, azok, kik összes vagyonukat veszték — értem a vagyon alatt elélhehetési módúkat — ezektől, mondom, megtagadni, hogy országos segélynyújtásban részesüljenek, és megtagadni akkor, midőn számtalanok, olyanok, kik mind 1848-ban, mind azóta folyvást mindent megtettek országunk megsemisítésére, az ország életerején élősködnek: valósággal lehetlen, hogy az igazsággal összeférjen, (Helyeslés balról.) 36*