Képviselőházi napló, 1865. IV. kötet • 1867. marczius 22–julius 2.
Ülésnapok - 1865-111
96 CXI. ORSZÁGOS ÜLÉS. (Marcz. 27. 1867.) Én részemről legalább azon felelősséget, mely ránk háramlanék, ha a tisztán jogi szempontokhoz merev ragaszkodásunk miatt a kiegyezkedés nagy munkája most ismét dugába dőlne, a rám eső 400-ad részben is magamra vállalni nem merem. Rámegyek végre a 67-es bizottság javaslatára. Megvallom, én nem így, hanem máskép képzeltem a nagy kérdés megoldását. Egyéni nézetem , a modus procedendire nézve, attól, a mely követtetik, lényegesen különböző volt. Én semmikép sem óhajtottam, hogy a birodalom jelen átalakulása , a regeneratió e nagy munkája sistirozással, vagyis az alkotmányos életnek a lajtántúli népeknél fölfüggesztésével kezdődjék. Én itt is, ott is egy törvényes, az illető népek rokonszenvére támaszkodó képviseletnek nem ugyan együttes, hanem egy időben működését óhajtottam , föltételeztem volna. Nem képzeltem, hogy ama szünetelés ideje alatt itt a mi országgyűlésünk e kérdéssel tüzetesen foglalkozzék, egy 67-es bizottságot nevezzen, s ez kész tervet készítsen, melynek aztán, miután a mi tanácskozásaink retortáin átszivárgott, amott a Lajtán túl el- vagy nem fogadása iránt még kérdést lehessen támasztani. Én olyformán képzeltem a megoldást, hogy a mi országgyűlésünk egy javaslatkészitő bizottságot nevez ki, s az osztrák országgyűlés is maga részéről egy hasonló javaslatkészitő bizottságot nevez ki. Ezek aztán külön is, sőt a szükséghez képest együtt is tanácskozván, csinálják meg a kiegyezkedés tervét, melyet aztán mindegyik küldöttség a maga illető országyülése elé jóváhagyás végett terjeszszen, stb. Nem részletezem tovább ezen tisztán egyéni nézeteimet azon eljárásra nézve, melyet elméletileg correctebbnek, gyakorlati kivitelben gyorsabban czélhoz vezetőnek hittem volna: ezen most már túlvagyunk! Végre is nem egy szép elméletnek következetes vagy lehető legszabatosabb keresztülviteléről van itt szó, hanem egy praktikus kérdés lehető legczélszerübb megoldásáról. Tiltakozom azonban előre is az ellen, hogy ama megpuhitás, contumaciálás s a szelid tortura egyéb eszközeinek nálunk oly sajnosán ismeretes rendszere, melyre itt célzások történtek, valaha a mi nevünkben vagy érdekünkben bármely ország népe ellen, hacsak visszatorló Nemesisképen is, alkalmazásba vétessék. Hiszem, hogy az örökös tartományok népeinél is oly erős azon meggyőződés, hogy egymásra kölcsönösen szükségünk van, miszerint ily eléggé nem sújtható eljárásra se alkalom, se ürügy nem lesz. S e szempontból véve a dolgot, én ugyan őszintén megvallom, hogy nekem a 67-es bizottság többsége javaslatának nem minden pontja tetszik egyformán, s nem minden aggodalom nélkül alkuszom meg magammal, midőn rá szavazok; de valamint Monor kerülete érdemes képviselője s utána a baloldali szónokok sorban nem érezek magokat hivatva arra, hogy a szélső bal oldal külön inditványát szigorú birálat alá vonják, úgy én sem tekinthetem föladatomnak e javaslat gyöngéit feszegetni, nemzetemnek ezzel mintegy sebezhető Achilles-sarkait barát s ellenség előtt, tán több elmeéllel, mint eszélyességgel, fölleplezgetni. A javaslat ellenzői, velem együtt, nem a mai kor gyermekei, s a múltra visszapillantva, elmondhatjuk a híres római consullal: „Aliosnosvidimus ventos, aliis impendentibus periculis non cessimus!" De, visszatekintve hazánk függet' lenségi harczára, valljuk meg őszintén, ha az 1848és 49-ik évben s azóta leélt időszak válságos pillanataiban— akár a midőn az 1848-ki országgyűlés (július 24-én) gróf Teleki László indítványára Ferdinánd királyhoz küldöttséget indított; akár midőn akkori minisztereink,- Batthyány és Deák (augusztus vége táján) Bécsben fáradoztak , hogy „habár áldozatba kerülne is ft , a ránk zúduló reactiót, mely országunkat csakhamar elborította, első forrásainál tikkaszszák el s dugják be, mi azonban, fájdalom ! akkor nem sikerült; vagy midőn aztán Batthyány, ha jól emlékszem, Szentkirályival új minisztériumot volt alakítandó ,* vagy akár midőn a pesti országgyűlés Debreczenbe tette át üléseit, mialatt egy Wiudischgratz herczegnek szomorúan történetileg emlékezetessé lett válasza mondva volt—ha akkor s azóta bármikor így bántak, így beszéltek volna velünk, mint most bánnak és beszélnek; ha ő felsége csupán csak népe szeretetét és bizalmát véve testőrseregéül, körünkbe jő, s csak annyit kivan vala tőlünk, a mire a pragmatica sanctió szerint joga van, hogy trónját s birodalma fenállhatását, hatalmi állását biztosítsuk; ha lemondva minden további octroyálási kísérletekről, e nagy czél elérésére is a módok és eszközök megválasztását ránk bízza, s a—más részről, valljuk meg, nagy felelősséggel járó—initiativát a mi kezünkbe adja: vajon bármikor hasonló válságos pillanatokban, ily vagy ehhez hasonló kiegyenlítést nem osztatlan örömmel üdvözöltünk volna-e? Vagy legalább ellenzésünk nyilait annyira megtompítottuk volna, hogy a czéltáblát, melyet kimérnünk kell, szerfölött át ne lyukaszszák, mely nemes taktikát egyébiránt, ha sejtelmem nem csal, s ha szabad a szív rejtettebb érzelmeit is egy kissé szellőztetni, iigy vélem észlelhetni, hogy a javaslat tisztelt ellenzői, irányunkban,[csekély kivétellel, most is mintha követnék, miszerint ellenzésök által se magát a kiegyenlítést, se az azt pártoló és érvényre emelő többséget, utóbb végre önmagokat is lehetetlenné ne tegyék.
