Képviselőházi napló, 1865. IV. kötet • 1867. marczius 22–julius 2.

Ülésnapok - 1865-111

CXI. ORSZÁGOS ÜLÉS. (Marcz. 27. 1867.) i>5 Ne csodálják tehát, hogy annyian — kik a sereg zömét képezzük, egyéni szavazatunk mellé nem óhajtjuk, nem is tudjuk egyéni fontosságunk némi súlyát is a mérlegbe vetni — ez alkalommal a sorból kilépve, a szószéket ostromoljuk, s elmondani akarjuk nem csak azt, hogy a 6 7-es bizottság javaslatát elfogadjuk, de azt is, hogy miért és mennyiben, minő aggodalmak között, s minő remények fejében teszszük azt magunkévá. Ne tartsák elveszettnek e pár órát — s ha napok volnának is — miket ily nyilatkozatok igénybe vesznek. Épen mert oly nagy, oly döntő a többség, mely a szőnyegen forgó javaslat sikerét előre biztosítja: e többségnek s vele az ország lakosságának érdekében áll távol tartani még a látszatát is annak, hogy az ellenzéket leszavaztuk, a helyett, hogy megczáfolni igyekeztünk volna, hogy magunk, vagy bárki némi nyomás alatt állva, véleménye nyilvánításában, aggodalmainak előadásában, bármikép gátolva, s nem egészen öntudatosan, szabadon járult volna hozzá a hozandó nagy horderejű határozatokhoz. Elfogultság nélkül, egy minden párton kivül álló higgadt, kutató tárgyilagosságával vizsgáltam meg, hasonlítottam össze mind a bárom javaslatot. A 3-dik, 11 képviselő aláírásával, a kérdéssel, ugy szólván, nem is foglalkozik, s leszámítva azon gyanúsításokat, melyeknek nálamnál avatottabb czáfolója akadt, a negatió teréről csak annyiban tér le, hogy, az 1848. 13-dik szakaszának különben épségben tartásával, egy önálló magyar diplomatia s külügyminisztérium fölállítását sürgeti. A 13-dik §., melyet a tisztelt aláírók indítványuk homlokára tűztek ugyan, de idézni elmulasztottak, így szól: „A miniszterek egyike folyvást ő felségének személye körül lesz, s mindazon viszonyokba, melyek a hazát az örökös tartományokkal közösen érdeklik, befolyván, azokban az országot felelősség mellett képviseli." A ki tehát a törvény e §-át idézi , de egyúttal az örökös tartományokkal minden érdekközösséget tagad; sőt a közös ügyeknek egyszerre mintegy semmiből teremtését találja föl, s dobja oda vádképen épen azoknak, a kik e bővebb kifejtésre váró 13-dik §-t veszik kiindulási pontul: az egy szájból hideget fú, meleget fú, s jobb kezével lerontja azt, mit bal keze épít. A 13. §. épen a kérdést teszi föl, melyre felelni a legközelebbi országgyűlésnek kellett volna. Önök tudják, minő okoknak tulajdonítandó, hogy ezen legközelebbi országgyűlés, melynek e kérdésre felelni kell, csak a jelen országgyűlés. A kérdés, melynek definiálatlan volta, valljuk meg, oly sok, ha nem minden zavarainknak oly bő kútforrása volt, az, hogy melyek tehát azon „viszonyok, melyek a hazát a birodalommal közösen érdeklik?" E kérdésre az nem felel, a ki e viszonyok s közös érdekek létezését is tagadja. E tagadás nem fentartása és kifejtése volna a 13. §-nak, hanem törvénykönyvünkből kitörlése. Hagyján! könnyű egy törvényt a codexből kitörülni; de nem oly könnyű ignorálni a velünk szemben álló valódi tényeket, a viszonyokban gyökerező, sarkunk ban járó fontos érdekeket, a nap égető, el nem titkolható szükségeit, melyeket, mint a példabeszéd a gyertyáról mondja, véka alá rejteni nem lehet. Közös érdekek mindjárt vannak, mihelyt két ember egy társaságba áll, a kik egymással, saját egyéniségök megtagadása nélkül, egyezkedhetnek; közös érdekek, bizonyos közösen elintézendő ügyek azonnal eló'állanak, a mint egy nemzet a másikkal, bár rövid, bár hosszabb időre — annál inkább, ha állandóan, mint mi, az örökös tartományokkal a pagmatica sanctió értelmében, ha egy közös uralkodóház alatt, annak több ágaiban teljes magvaszakadtáig — szövetségbe lép. Szabad legyen mellesleg megjegyeznem, hogy azon megkülönböztetést, melyre a bizottsági javaslat ellenzői oly igen nagy súlyt látszanak fektetni, miszerint a pragmatica sanctió tisztán és kizárólag csak köztünk és az uralkodóház között kötött szerződés volna, mely az örökös tartománj^ok népeit legkevésbbé sem érdekelné, a mint positiv törvényeinkkel ellenkezőnek, ugy egyúttal illiberalisnak, a valódi szabadelvüséggel homlokegyenest ellenkezőnek tartom. Lejártak már azon idők, midőn dynastikus érdekek intézték a politikát. Dereng azon jobb idő hajnala, melynek jönnie kell, s mely után buzgó imádság epedez milliók ajkán, a midőn a szabad népek fognak egymásnak szövetkezésre kezet nyújtani, midőn az úgynevezett szentszövetségeket, a francziák legnemzetibb költője, Béranger által megénekelt s megjósolt „sainte allianee des penples" váltandja föl, mely nagy elvnek nálunk is, egy Petőfiben, oly meleg keblű halhatatlan szószólója akadt. Azoknak, a kik e közös ügyek létezését tagadják, s minket azzal vádolnak, hogy azokat mi, mintegy a semmiből teremtettük, egy nagy név árnyékát kell fölidéznem. Midőn számkivetésben élő nagyhírű hazánkfia néhány évvel ezelőtt egy nagyszerű, de hazánkra nézve, szerintem, nem óhajtandó tervvel, Európa térképének olyatén megváltoztatásával lépett föl, hogy abból egy úgynevezett dunai confoederatió (államszövetség) új formatiója, mintegy Phönixként a hamvakból, támadna föl : vajon nem ily közös ügyek elismerése és szabályozása volt-e az e terv-