Képviselőházi napló, 1865. III. kötet • 1866. november 19–1867. marczius 21.
Ülésnapok - 1865-77
LXXVIL ORSZÁGOS ÜLÉS. (Decz. 5. 1866.) 83 némi példáit a dynastia érdekében alkalmazott pressióknak fölhozom. A fenérintett országgyűlésen Orbán István personalis, a régi törvények és gyakorlat értelmében, lévén elnöke az alsó táblának, történt, hogy Kende Ádám, Szatmárvármegyének követe (melynek most is kijut Maróthy János képviselője személyében a salvus eonductus megsértése által) a verificatio alkalmával, Szatmár városának szavazati jogát azért vonván kétségbe, mert az beczikkelyezve nem volt, erre a personalis következő fenyegetődzésre fakadt: „Kár a kákán is csomót keresni, s azzal azon városnak szavazati jogát kétségbe vonni; mert miután az ő felségétől regalist, azaz az országgyűlésre meghívó levelet kapott, szavazati joga kétségtelen. a Miután azonban ezen nézetet mások is pártolták , nevezett personalis nem átallott így szólani: „Utasításom van ő felségétől, mely utasítás engem csak úgy kötelez, mint a követeket megyéjök utasítása, az ilyen csácsogókatföljegyezni s bejelenteni." Midőn azonban erre az akkori követ (még nem képviselő) urak tömegesen fölugrottak, aztmondván: „Ha nekünk szólnunk nem lehet, rögtön haza megyünk," a personalis azzal kérlelte meg a követ urakat, hogy csak tessék szólani. Utoljára annyira nekipuhultak, hogy számos vármegyék követei, bár bevallva azt, hogy utasításuk ellen cselekesznek, mégis megszavazták az örökösödési jognak be- és az ellenállási jognak kiczikkelyezését. Ezt csak azért hoztam föl, t. ház, hogy megmutassam, hogy már abban a hajdani korban is hajlandók voltak a kormányférfiak pressíót gyakorolni, a tekintetes karok és rendek pedig az opportunitás politikáját követni. (Helyeslés a bal oldalon.) Említeni fogok még néhány oly végzetes szót, a milyennek tartom én a közös ügyeket. Ily veszélyes szó volt, a só árára vonatkozólag, az 1791iki XX. t. ezbe becsúsztatott azon egy pár, a magyar királyt országgyűlésen kivül a só árának fölemelésére rendkívüli esetekben, „in casu extremae necessitatis" meghatalmazó szó. S mi lett belőle? Azóta a casus extremae necessitatis folytonosan fenáll. Tovább folytatva ily egyes szó becsúsztatásának eseményeit, megtörtént az is, hogy megvitattatott: melyik, hányadik király. Jól emlékszem, hogy hosszas országgyűlési vitatkozás folyt a fölött, vajon V. Ferdinánd ötödik vagy hányadik? És ez egyedül azért, mert az osztrák ház eleitől fogva követelte azt, hogy tagjai, mint osztrák császárok, Magyarország királyainak is ismertessenek el. Jól tudom, hogy II. Ferencz osztrák császár, ki mint magyar király I. volt, minden donatiojában és minden diplomáiban II-nak, III. Károly pedig Vl-nak irta magát. Nem szükséges több példákkal élnem, mert az kétségtelen, hogy az osztrák ház eleitől fogva arra törekedett, hogy Magyarország az osztrák állam kiegészitó' részének tekintessék. Egyébiránt áttérek már ezen veszedelmes szóra: közös ügyek, melyet az épen előttem szóló képviselő Besze János úr, a 15-ös bizottsággal egyetértőleg, az 1723-iki pragmatica sanctioból származtat. Elismerem, hogy az 1848-iki III. t. ez. 13 §. rendeli azt, hogy Ő felsége személye körül mindig lesz egy magyar miniszter, t. i. a külügyek minisztere, ki Magyarország és az örökös tartományok külügyi közös viszonyait felelősség mellett fogja képviselni. Részemről jól emlékszem, de az 1848-ki képviselő urak is jól tudják, hogy én a jobb oldal vezérszónoka, Eötvös József b. úrral, a pragmatica sanctio értelmezése fölött már akkor szembe állottam, és vitatkoztunk e fölött; de e t. képviselő úr szájából a közös ügyek értelmezése, illetőleg a pragmatica sanctio szavainak magyarázata másként hangzott akkor, mint most: úgy tapasztalom, azóta, valamint a világ, lígy ő is elóYe haladott annak tágabb értelmezésében. T. ház, még akkor nem a had- és pénzügy commassatiojáról, hanem egyedül arról volt szó, vajon Magyarország tartozik-e az osztrák császárt az olaszok ellen magyar katonaság fölajánlásával segíteni, vagy nem? A tisztelt képviselő úr, jól emlékszem, nem csak elvileg pártolta ezen eszmét, hanem gyakorlatilag is akarta bizonyítani azzal, hogy hiszen Mária Teréziát is segitettük. En arra, azt feleltem, i hogy, midőn Mária Terézia sírva rimánkodott a | magyar országgyűlés előtt, hogy ellenségei ellen védje meg, az országos rendek ezt nem kötelességi bői, hanem nagylelkűségből tették meg. Épen azon kérdés forog szőnyegen most is. Ha mi elismerjük, hogy Magyarország, commassatio útján, köteles ilyesmit teljesíteni, vagyis, hogy hadügye nem önálló, akkor az Ausztria provincziájává válik. A közös ügyeknek ilyen, szerintem veszélyes értelmezése se a pragmatica sanctioból, se az 1848-diki törvényekből ki nem magyarázható. Hogy mit mond a pragmatica sanctio, azt nem szükséges fölolvasnom, hiszen ezt mindnyájan tudjuk. Ennek történelmi oka annyiból áll. hogy III. Károly, ki akarván vívni azt, hogy a leányág I örökösödése is elfogadtassák, ezért Ígérte a nemJ zetnek, beleegyezésének némi kárpótlásául, azt, ! hogy minden kül- és belellenség ellen megótalmazna. A pragmatica sanctioban előforduló „indivisibiliter, inseparabiliter possidendis" szavak, nem országunk és az örökös tartományok közti közös' séget teszik, hanem azt, hogy az ausztriai háznak egyes tagjai, annak tartományait — melyek közé hazánk nem tartozik — egymás közt föl nem oszthatják ; valamint Magyarországot illetőleg is ezen szavak : „aeque indivisibiliter et inseparabiliter 11*
